Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - HAGYATÉK - Veres Péter: Naplórészletek (1953)
A magyar szellemi élet vezető emberei — írók, gondolkodók — nem nagyon szeretik Kossuth Lajost. Nemcsak a saját kora élvonalbeli szellemi vezérei (Széchenyi, Petőfi stb.), hanem a maiak is — ha el is ismerik célszerűségből és kényszerűségből a történelmi jelentőségét, de emberi mivoltáért nem tudnak lelkesedni. Oka, magyarázata: a mérhetetlen becsvágy és a magyaroknál ismeretlen és szokatlan, sőt ellenszenves színészies beszédmodor és magatartás. Túlságosan úri, nemes nép ez a magyar, és a liberalizmus nem járhatta any- nyira át, hogy magától értetődőnek venné a szónokias páthoszt és retorikát. A mi népünk Kossuthig soha se látott és soha se hallott olyat, hisz ezer év óta először voltak nyilvános népgyűlések, azelőtt csak az országháza és a megyeházák tanácstermeiben harsogtak a jogászok és a politikusok — és elámult a csodálatos retorikán. És persze, szentírásnak vett minden szót, minden mondatot, s a szívét-lelkét adta Kossuthnak. Ezt a többiek, a hiú Széchenyi, az okos, józan Pálfy, a bölcs diák és a tettvágyó Petőfi, s még sokan, nagyon sokan — csalásnak, szónoki misztifikációnak tartották, mert hiszen ők nem tudták, mi a nép, és azt sem értették, mi a történelem, legkevésbé pedig — Petőfi kivételével —, hogy mi a forradalom. Nos, amiért ezt fel akarom jegyezni, az az, hogy mindez a mi politikátlan gyermetegségünket bizonyítja. A többi nemzetek nagy történelmi vezetői, fordítói is többé kevésbé ilyenek voltak. A stílusuk lehetett más, de a mérhetetlen becsvágy nélkül senki se csinált még nagy dolgokat. Ez nem intellektuelek és finom ízlésű nemes urak eszéhez való. Ezek az emberek a történelem eszközei, mert akármennyi hibát követnek is el, és akármennyire nem tetszenek is némely gesztusaik a jó ízlésű embereknek, mégis általuk fordul a történelem: lesz királyságból köztársaság, vagy egyik rendszerből másik rendszer. Hogy jobb lesz-e az, mint az előbbi volt, azon nem vitatkozom, de hogy lépni kellett, mert az előbbi már elbírhatatlan volt, azt a megtörtént forradalmak bizonyítják. Elég baj, hogy nekünk nagyon kevés ilyen mérhetetlen becsvágyó fordítónk volt. Ilyennek sejtem a két Hunyadit, Jánost és Mátyást, de sajnos, nincs is tovább, mert Rákóczi már egy jámbor és naiv, becsületes és könnyelmű ember volt, és azt hiszem Dózsa is ilyen lehetett. * Az angoloknak van néhány olyan híres költőjük, akik odahaza „nagy fiúk”, de a világ alig tud róluk. Ezek persze eklektikusok és afféle kincstári költők, „poéta lauretus”, vagy hogy is mondják. Ezek egyike Addison. Erről Taine nagy angol irodalomtörténetében olvastam nemrégiben. De itt Thackeray könyveinek néhány oldalán és elszórt apró utalásokban és idézetekben többet tudok már róla, mintha egy egész Taine könyvet csak őróla olvastam volna. Ez a költő titka: teremt. * Szinte csodálatos, hogy a feudális életforma és gondolkodás olyan erővel uralkodott még az ilyen nagy írón is, mint Thackeray és a nála még polgárabb Dickensen, sőt Thomas Hardyn is, hogy a feudális romantika már akkor is avasodó rekvizitumain, a dinasztikus-familiáris gondolkozáson, a feudális első- szülöttségi hagyományokon, a címek, rangok és várak öröklési rendjén nem tudtak túljutni, és regényeikben a legszebb realista részletek is az ilyen első- szülöttségi, örökösödési bonyodalmak körül forognak. A feudális irodalom 34
