Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Nagy Péter: Radnóti Miklós szobránál

dik fel, — s ugyanakkor a klasszikus tökéletesség, a klasszikus egyszeri-valóság példája és megvalósítása.

Örökké aktuális és nemzeti klasszikus; pedig zsenijén és szívós akaratán kívül minden ellene dolgozott annak, hogy akár az egyik, akár a másik lehessen. Ellene szólt a család s a miliő, amelyből kiszakadt, vagy ha úgy tetszik kiemelkedett: a család, amely a hagyományos polgári erényekre akarta ku- patni, s amely számára a művész bohém volt, s az is maradt. Ellene szólt a kor, a történelmi pillanat, amelyben rövid életét leélni adatott: hiszen a kor kivetett üldözöttje volt szinte az első pillanattól kezdve, hogy az eszét tudta, s a számkivetés, üldözés és mártírium fenyegetését csontjában, idegeiben hordozta akkor is, amikor látszólag a legjobban ment a sora. S talán ellene szólt az is, ami űzött életében a pihenés, az idill, a boldogság pillanata volt: a házassági boldogság, a saját maga teremtette család melege, amely szintén a sors előli elbújásra, az otthon melegében való rejtezésre biztatta.

Da mindezek fölött győzedelmeskedett zsenije, s a lángész parancsa alatt álló akarat; így lett azzá, ami ma mindnyájunk tudatában: nemzeti költővé, József Attila mellett és után, a két háború közötti korban a legnagyobb magyar poétává.

Ha azzá lehetett, annak egyetlen nyitja volt: önnön hangjára találásától kezdve folyamatosan költői alapélménye, mindenen áthatoló mondanivalója volt az, amit az utókor mint e század alapproblémáját ismer fel: a humanizmus, az emberi társaslét alapkérdése. Akkor maradt hű harcosa és hitvallója a humanista gondolatnak, mikor látszólag a század minden eleven ereje, harsogó hangja ellene mondott ennek legalábbis a mi glóbuszunkon; akkor tudta az ember létezésének dilemmáit költői vízióban, de a marxizmus fényében látni és láttatni, amikor minden fórum a marxizmus ellen harsogott. Mindaz, amivel szembenézett — akár saját választásából, akár a kor kényszerítése folytán — az emberi lét és nemlét kérdése volt; s Radnóti minden ilyen szembenézésből a hűség és vállalás tiszta hangját, egyértelmű dalát tudta kicsikarni.

Hű volt és vállalta — akár a saját halála árán is — ezt a nemzetet, amely pedig akkor kitaszította őt.

Hű volt és vállalta azokat az igazságokat, amelyeket a kor akkor megtagadott és idejétmúltnak, bűnösnek, szégyennek kiáltott ki.

Ha mindezek megszólaltatásában a költői tökéletesség fokára ért, annak elsősorban az volt a nyitja, hogy a költői hang s az emberi alkat összhangban voltak: a költői tökéletesség a morális tökéletesség visszhangja volt.

Különösebb külső indíték nélkül, kerek évforduló nélkül Hatvan városa szobrot állított Radnóti Miklósnak. E szoborállításnak két nyilvánvaló indoka volt — amelyet egyébként az alkotás egyértelműen ki is fejez. Egyfelől hódolat ez a nemzeti költő előtt; hálaadás azért, amit tőle kaptunk s amit folyamatosan kapnak tőle az újabb s újabb magyar olvasó nemzedékek. De ugyanakkor jóvátétel is ez: jóvátétel azokért az embertelen, szégyenteljes és megszégyenítő napokért, hónapokért, amelyeket Radnóti Miklós itt töltött — hol egy majorban, hol a cukorgyárban — embertelen körülmények között, mint munkaszolgálatos. Radnóti Miklós szobra ez — de rajta keresztül a város jóvátétele valamennyi hajdan itt raboskodó, robotoló és szenvedő munkaszolgálatos előtt; engesztelő áldozat is szellemüknek.

Jó helyen áll ez a szobor: Hatvan városa ma már a magyar kultúra és az eleven magyar kultúrmunka fontos gócpontja. Az élő művészeti mozgalmak növekvő jelentőségű gyűjtője, lelkesítője, kiállítója ez a város. Lakói és vezetői megértették azt a kötelezettséget, amely a hajdani kastély falaiból áradt felé48