Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Fecske András: Kerekasztal-beszélgetés a Heves megyei művészekkel

még ez az áldatlan állapot, mindenesetre ezen a megalázó és lehetetlen helyzeten szeretnénk segíteni a szocialista szerződések intézményével.

— Jó ideje lehetőség van arra is, hogy „ellen-képcsarnokok”-ban, alkotóközösségekben is értékesíthessék műveiket a festők, szobrászok. Van-e ilyen Heves megyében?

J. Cs.: Nincs, de vannak közöttünk olyanok, akik részt vesznek a miskolci, pesti, debreceni alkotóközösségekben. Azt mondhatjuk tehát, hogy a megyében élő alkotóknak megélhetési gondjaik nem adódnak, hiszen alkotásaikból is megélnek — hellyel-kőzzel — azok is, akik egyébként nem dolgoznak.

— A lényeg éppen az, hogy hogyan boldogul saját művészetéből a képcsarnoki váltás után valaki?

J. Cs.: — Igen, csakhogy ez nem is annyira egyszerű. Mert, teszem azt, másképp gondolkozik az, aki a tanári pályát már nem adná föl — mint ahogyan meggyőződésem szerint Nagy Ernő sem adná föl státusát, még ha összes képét eladná is. A szocialista szerződések létrejötténél azért bábáskodunk, mert szerintünk ezeknek politikai oldala is van. Általuk szeretnénk bevonni a művészeket a közéleti munkába.

— E téren van már néhány rosszul sikerült kísérletünk, még az ötvenes évekből. Az akkoriak konkrét tematikai kötöttséget is jelentettek. Van-e szó itt ilyesmiről?

J. Cs.: — Természetesen az illetőknek nem kell a gyár kénye-kedve szerint dolgoznia. A szerződés révén az üzem ugyanis nem juthat olyan helyzetbe, hogy meghatározhatná a születendő mű témáját, jellegét.

N. E.: — Azt hiszem, kölcsönös dologról van szó. Mert tagadhatatlan, hogy a megbízónak mindig is volt igénye. És viszont, az is ráhangólódik a gyár észjárására, aktualitásaira. Az ember — mondjuk — kijár a cégekhez, megismerni az ott folyó munkákat, az ottaniakat — ebből összeállhat már a téma. De nem is ez a lényeg, hiszen a kultúrvezetők azon a bizonyos évközi-év végi kiállításon csendéletet ugyanúgy befogadnak, mint tájképet.

J. Cs.: — Tegyük itt gyorsan hozzá, a kulturális szerződés nem egyenlő a szociális segéllyel. Rosszul értelmezi az, aki ilyesfélét akar kihámozni belőle. A tárlatokon ugyanis a gyár a zsűrizett képekből olyan értékhatárig válogathat, amennyi a havonta nyújtott pénzelőleg éves összege.

B. L.: — Épp most kötöm meg a saját alkumat. Humán kérdésként fogom föl az egészet: egy megfelelésnek, amelyben én megértem a vállalatot, az meg engem. Persze jó lenne három—öt évig érvényt szerezni ezeknek a szerződéseknek — ez az idő elég lenne ahhoz, hogy a kölcsönös feltételek rendszere kialakuljon, folyamatossá v&ljon. Nagy segítség lenne ez nekünk, mert képesek lennénk távlatokban gondolkozni, anyagi-egzisztenciális nyűgök nélkül. Ez eddig egyáltalában nem adatott meg.

J. Cs. — Akkor, amikor azt mondtam, hogy lényegi elem a közéleti szereplés, akkor azt is értettem, hogy nemcsak a művész ismerheti meg a gyárat, hanem fordítva is. Sajnos, jelenleg az ipari egységekben nincs eléggé köztudati szinten a képzőművészet. így az információk sem elegendőek — még megyei művészeket illetően sem. Éppen ezért a hosszabb távú elképzelések — mint ahogyan azt Balogh Laci is említette — kívánatosak lennének. De más lehetőség is adódhat. Öt például felkérték, hogy segítsen leendő szerződő partnerének a profilváltásban. Szerencsére jó helyen kopogtattak, s a kívánt plasztikai segítséget minden valószínűség szerint meg is kapják. Még ha mindenkinél ilyen kamatozó kapcsolatra nem is számíthatunk — elvégre a formatervezésben nem lehet járatos mindenki — az ehhez hasonló együttműködés iparilag is gyü40