Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - HAGYATÉK - Veres Péter: Naplórészletek (1953)

tak a parasztok és munkások mai íróihoz viszonyítva. Egy művelt író, ha urakról, polgárokról és a közöttük elhelyezkedő értelmiségi emberekről, még ha alárendelt helyzetben élő tanítókról, papokról, orvosokról, nevelőnőknől írt is, a maga természetes írói intelligenciáját magas, vagy mély, meglepő vagy eredeti gondolatait könnyedén ráruházhatta alakjai bármelyikére. A szolgát, a katonát, a cselédet, a parasztot, a kertészt, a munkást, a kézművest, a koldust vagy csavargót viszont csak kívülről és felülről, impresszionisztikus módon kellett ábrázolnia, s már úgy is érdekes és mulatságos volt. Nekünk azonban, akik munkásokról és parasztokról írunk, komolyan kell venni az embereinket, akár hősök, akár nem hősök, egyszóval akárkik legyenek is, és nem külső jegyekben nemcsak mulattató vagy érdekes külső vonásaikban, hanem legbelül- röl kell ábrázolni mindegyiket, lehetőleg a saját munkájában és életkörülményei és ebből következő saját életlogikája vonalán.

Egy munkásnak, vagy szegényparasztnak nem adhatunk a szájába vergiliusi, horatiusi, shakespeare-i vagy tolsztoji gondolatokat. A saját írói gondolatainkat, megfigyeléseinket, intellektuális meglátásainkat viszont nem ruházhatjuk rá az alakjainkra, még kevésbé vihetjük beléjük, mert az nem volna igaz és természetes. Talán azért vagyok kénytelen én is közbevetett magyarázatokkal, irói leírásokkal, közbeszőtt elmélkedésekkel vagy ábrázolásokkal terhelni a regényeimet és elbeszéléseimet. Ha történelmet írunk, de történelemalatti emberekről — mondjuk parasztlegényekről és leányokról —, nem dobhatjuk el a műveltségünket, véleményünket, ítéleteinket.

A kérdésről érdemes volna mélyebben és alaposabban gondolkozni és beszélgetni, mert érzem, hogy a dolognak itt nincs vége, és száz kérdés következik belőle.

Mert, hogy ezek milyen komoly gondok, arról Sándor András a januári Csillag-ban elmondott egyet-mást.

*

A történelem egyik legérdekesebb kérdése ez is Thackeray olvasása közben jut eszembe —, hogy a tory és a whig pártok kialakulása után miképpen so- rozódtak be az emberek ezekbe a pártokba, mert hiszen mindegyik a gazdagok

— egyik a rangban és földben gazdagok, a másik a pénzben és áruban gazdagok — pártja volt. Nem az volna az érdekes, hogy a gazdagok és a nemesek miképpen sorozódtak ide vagy oda, hanem az, hogy a szegények, de legfőképpen a szegény értelmiségiek miként lettek torykká vagy whigekké.

Bizonyára vannak erről okos könyvek, csakhogy én nem ismerem őket.

*

Thackeray-ban veszem észre, ami már Shakespeare-ban is elragadott, de nem tudtam a magyarázatát, hogy nem az a filozofikus író, aki metafizikai és logikai, avagy éppen etikai értekezésekkel kíséri hőseit, vagy ilyesmit ad a szájukba, hanem aki — mint az előbb említettek és még más írók is — az élet ábrázolásában és az ábrázolás közben történő eseményekben, véleményekben és gondolatokban éreztetni tudja, hogy nagy gondolkodó.

Ez persze közhely. De az az érdekes, hogy ennek ellenére ezt minden írónak

— hiába olvassa — külön-külön, a maga kínján, a maga tapasztalatain keresztül kell megtanulnia. Ifjúkorában minden író — a legnagyobbak is — azt his£i, hogy az ő filozófiája nem olyan minta többié, hogy az övé érvényes és maradandó, és hogy ily nemű művei a világirodalom első vonalába emelik. A sze32