Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Mátyás Piroska verse - Abody Béla: Emlékezetem pályája

maradtam a rejtéllyel. Máshonnét sem hallatszott semmi, mígnem a Fővárosi Tanács egyik osztályvezető színe elé szólított, s közölte, hogy a Vidám Színpad igazgatója leszek, ha ugyan vállalom. Megkérdeztem, hogy ez kinevezés-e, mondta, hogy még nem, mert természetesen az én beleegyezésem is kell hozzá, s a véglegesítés valami nagyon nagy rangú testületre tartozik. Szóval még ne intézkedjek, ha lehet, és leendő színházam tagjaival a kapcsolatot felvenni óvakodjak.

Meglepődtem. E színházat — minden más adatom szemenszedett hazugság, pia fravs — életemben egyetlen egyszer látogattam, megmagyarázhatatlan okból, amit ma már nem tudnék kideríteni.

A kinevezés pedig váratott magára, máig sem tudom, miért. Végül aztán befutott, május elsejére, vagy talán április tizenötödikére. Nekem aztán igazán nem volt sürgős.

Minek köszönhettem a bizalmat?

Az ember ilyenkor kutatja a javára szóló érveket. Nem állottam korrupt ember hírében, e negatívum is valami ebben a szakmában. Állítólag — sok kabaré-vitézkedésem, tévéműsorom, és erősen remélem, ez a könyvem is bizonyítja — anyanyelvi szinten éltem a humor súlyosabb és sekélyesebb fajtáival. Vezető is voltam már, közkívánatra, vagyis szavazás útján, 1956 szeptemberétől 57 februárjáig, talán márciusáig. Büntetlen előéletű voltam, s akadt még néhány kisebb-nagyobb erényem, ami támogatott, a vezetés szándékán első és utolsó efféle kísérletén — túl.

Ilyen körülmények.

Akkoriban szép csendesen latolgattam, lemondjak-e népboldogító bohócmaszkomról, visszavonuljak-e valamilyen komorabb világ védelmébe; talán még nem késő. Tanulmányaim (Második félidő) agysejtjeim viszonylagos épségét bizonyítják, az új műfajok követelte életformáról, kényszer-kapcsolataimról könnyen le tudnék mondani, miként az egzotikus tájon honoló utazó: szép volt, jó volt, elég volt, jobb lesz már hazatérni.

Ám ez a lassan érlelődő, zsenge elhatározás úgy látszik még nem volt elégséges, s jellememnek inkább csak a szegélyét birizgálgatta. A kérdésre, vállalom-e az igazgatást, habozás nélkül igennel válaszoltam, egy pillanatra sem kelletve magam, semennyit sem mórikálva, gondolkodási időt sem kérve,

Egyértelműen örültem. Valószínűleg azért, mert újabb haladékot adhattam belső feleselésemnek: legyen-e belőlem megint tisztességes ember, vagy maradjak handlénak.

Ha most egy riporter megkérdezné, hogyan fogadta kinevezésemet a külvilág, hebegnék, makognék, egyenes választ adni nem tudnék. Egyáltalában fogadták? Lehet, hogy nem is volt esemény, csak magam képzelem annak? Azt hiszem, két újságíró keresett meg, nyilatkozatért, de az egyik baráti indítékra. Hivatalos jókívánságokra — ami nem zárja ki létüket — nem emlékszem. Családom viselkedése — mint minden nehéz helyzetben — emelkedett és rokonszenves volt. Vagyis: kár látszat-vitát folytatni, hiszen nyilván döntöttem, természetem parancsára, ami nehezen irányítható; dolgom tehát a nagyobb bajok megelőzése, afféle szellemi-erkölcsi Marinot-vonal kiépítése. S örülhetek az illetékesek bizalmának, nyilván őszinte rokonszen- vének, de megtiszteltetés nem engem ért, hanem a színházat.

Barátaim is életjeleket adtak. Véleményük egyértelmű volt, csak a fogalmazás játékai tértek el, s a magatartás hangszerelése. Volt ebben fenyegető motívum: most írtam alá halálos ítételetem, beleőrülök, tönkretesznek. Hízelgőbb érv: képességeimet bemutattam már, negyvenéves vagyok, most kell a jó teljesítmények helyett nagyon jót nyújtani; egy-másfél évtizedem van

lü