Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - A PÁLYA KEZDETÉN - Sárhegyi István: A festő és a köd

sem vonzódott senkihez, nem igényelte mások társaságát, nem keresett barátokat, szeretőket. Egyszer-egyszer eltöprengett azon, hogy nem hibázta-e el valahol, de aztán hamar megnyugtatta magát, hogy ennek így kell lennie, nem tud, és nem is akar rajta változtatni.

Szokatlan életvitele miatt rengeteg mendemonda keringett róla faluszerte. Az emberek, mint ahogyan az már ilyenkor szokás, a legkülönfélébb történeteket, eseteket meséltek róla. Az évek hosszú-hosszú sora közben egyre bővült a személyét körüllengő legendakor, s valóságos hősévé lett az isten háta mögötti vidéknek. A festő-remete — így nevezték maguk között — azonban megőrizte titkait az avatatlanok előtt.

Fürgén lépkedett a térdig érő, harmatos fűben. Vászon cipője átázott, s a nadrágszára is csurom vizes volt. Egy kis erdősávon vágott át, talpa alatt csak néha zizzent meg az avar. Az utolsó fákat elhagyva, egy völgybe ért. A köd olyan sűrű, olyan áthatolhatatlan volt, hogy négy-öt méterre látott el csupán. — Ez a hely itt tökéletesen jó lesz — gondolta, és földre dobta válltáskáját, majd felállította az állványt, össze-vissza nézelődött, tett-vett, mindenképpen halogatni akarta a munkát. Cigarettára gyújtott, és leült egy szárazabb zsombékra. Ekkor vette észre, hogy nem messze attól a kis területtől, ahol tanyát vert, apró patakocska csörgedezik. Hány, de hány éve jár már ki festeni, és egyszer sem figyelt fel rá. Vagy még sohasem lett volna itt? Próbálta megerőltetni az agyát, de semmire sem jutott. Széles mozdulattal elhajította a csikket, s az a vízben kötött ki. A sodrás gyorsan elkapta, s vitte, valahová az ismeretlen messzeségbe. Dávid egy darabig a tekintetével követte, de aztán elnyelte előle a tej fehér sűrűség.

Farkasszemet nézett a köddel. Ma talán sikerül? ... Ma végre nyugodtan, megelégedetten mehet haza? Ezek a kérdések motoszkáltak a fejében, miközben lassan előkészítette festőszerszámait. Szinte rögeszméjévé vált, hogy ő lesz az első piktor, aki tökételetesen megfesti a ködöt. Azaz nem is magát a jelenséget akarta megfogni, hanem azt a titokzatos varázst, amit a köd mögött sejtett. Éreztetni, hogy ott történik valami, ami azért szép, mert oly keveset tudunk róla, oly megfoghatatlan. Ö maga azonban cseppet sem volt rá kíváncsi, hogy mi mehet végbe a fal másik oldalán. Sokszor elképzelte ugyan, hogy talán egy másik, egy újabb világra bukkanhatna, de mégsem vette a bátorságot, hogy felfedezze azt. Hiszen az is lehet, hogy csalódna. Nem, nem, jobb ez így, mert megvan a lehetőség ... A lehetőség, hogy megtegye azt az egy lépést, amit — tudta, érezte — már sohasem fog megtenni.

Otthonában százszámra sorakoztak a befejezett és féligkész festmények Sokszor végignézte már mindegyiket, hátha csak rosszul ítélte meg, hátha ott bujkál valamelyiken a sejtelmes titok, a varázslatos hangulat. Reményeiben azonban folyton-folyvást csalatkozott, a benne lévő űr, a kielégületlenség nyomasztó érzete egyre inkább a hatalmába kerítette. Magának sem vallotta be, de lélekben réges-régen feladta a kilátástalannak tűnő küzdelmet. Eleinte csak dühítette, később valóságos félelemmel töltötte el, hogy egy nálánál nagyobb erővel került szembe. Egy olyan „hatalommal”, amely nem enged közel magához senkit sem, nem tárulkozik fel, nem mutatja meg az igazi arcát.

Villámgyorsan dolgozott. Az ecsetet már nem is az ihlet, vagy a rácsodál- kozás egyszeri és éppen ezért megismételhetetlen hajtóereje vezette, hanem a mindennapok rutinja. A kezébe szinte beivódott minden apró mozdulat, s bár gondolatai messze-messze kalandoztak, a vásznon mégis csak kezdett kirajzolódni a kékesszürke, helyenként áttetsző ködfátyol. Kedvelte ezeket a halvány, kissé sápadt színeket, a belőlük áradó tartózkodást, az enyhe mélabút. Valamikor eljutott addig, s ezt már-már önmaga megtagadásának tar28