Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Ki-ki adta a maga egyéniségét

halt jelesei vannak — Losonczy Tamás, Komiss Dezső, Bálint Endre —, és akikre már csak azért is hallgatnunk kell, már csak azért is kell, hogy köves­sék őket a mai képzőművészek, mert a haladó hagyományok egyrészt oktatják a mai alkotót és a közönséget a politikailag kipróbált stílusra, másrészt — és talán ez lenne a fontosabb —, a szakmairányítók, a lektorátus szerint is: a mai nagyvilágban, Párizstól New Yorkig, beleértve Rómát, Velencét, Párizst, Madridot, Milánót, még Londont is, az absztrakt irányzatok úgy szaporodnak, mint a gomba a májusi eső után. így hát fel kellene zárkóznunk ezekhez az ilyen-olyan mozgalmakhoz. Azért, hogy le ne maradjunk, meg azért is, hogy „onnan nézve” korszerűek legyünk. Nos, ez a bizonyos „fenti vélemény”, amely mintha a díjak odaítélésénél kézzelfoghatóbb lett volna a kelleténél, nem nagyon hatott az itteni képzőmű­vészekre. A pályázók, tehát a festők, szobrászok nagy többsége úgy fogta fel a jubileumi pályázatot, ahogy az kínálta magát: a felszabadulás mindenképpen drámai pillanat, amikor és ahol az ember, az európai ember megszabadult a háború borzalmaitól és egy ideológia vészjósló fellegeitől. Ennek a drámának a középpontjában az ember állt akkor. És ha azt a pillanatot valaki átélte, az most, negyven év után is csak drámának láthatja. Ma is joggal hiheti, hogy ha a maga oldaláról, a maga élete szempontjából a számára akkor sorsdöntő egy­személyes drámát mint főhős átélte, azt a fantasztikumot köteles elmondani. Ügy, ahogyan a látvány, a láthatóság, az érzékelhetőség akkor, ott beléj epré­selte. Annak a drámának — sokak számára tragédiának — a visszaidézése jelent­hette a közvetlen választ a mecénatúra, s bátran mondhatjuk, a közönség kér­désére is. Innen nézve volt és maradt szembeszökően pontos és értékes válasz a ki­írásra mindaz, amit például Nagy Ernő adott. Nem átallotta visszaidézni sze­mélyes élményeit. Az a drámai és ezerszer elmesélt pillanat ébred fel nála, amikor az ostrom végén kijönnek a fényre. Még hunyorognak, még nem is akarnak igazán hinni a szemüknek, de a benti valóságban, a kinti jelenségben már ott a holnap, a jövő izgalma, ígérete. A másik képén, a Nagy-állomáson egy tüzéregység látható. A kimerevített pillanatban csak tömegükkel hatnak ezek az emberek, katonák. Hirtelen belénkcsapódik a gondolat: talán Bernáth Aurél is megfesthette volna ugyanezt?! De nyomban elzavarjuk a stílusrokon­ság miatti töprengéseinket, mert világossá válik előttünk: a festő a történelmi pillanat drámáját akarta érzékeltetni; azt, amikor az ismeretlen emberek tették a maguk dolgát, ki-ki a maga módján. Ezt az erkölcsi valóságot elvont, geo­metriai alakzatokkal kifejteni, közérthetővé tenni, megvilágítani nem lehet. Nagy Ernő — némi túlzással állíthatjuk — eddigi több évtizedes pályája során összesen nem festett ennyi alakot, embert, mint ahány ezen a két képén meg­jelenik. Ez az alapjában lírai festő, az alkonyi, a vízparti színeknek ez az Eger­ben és a Tiszánál honos szerelmese rádöbbent, hogy nemcsak hangulatok, nem­csak pasztellszínek, nemcsak vízben megmártott, onnan visszacsillogó árnyala­tok, remegések vannak, hanem az érzelmeken túl, ki kell, és ki is lehet fejezni az erkölcsi tettet, azt a humánumot, amely nemcsak felfedezhető, de meg is keresendő! Az emberben, az emberért, az ember által. Innen, ettől a felismeréstől kezdve már csak azt kerestük-kutattuk, ki vette még észre, hogy ezen a pályázaton, ezen a tárlaton az emberről kell vallani, hogy az ember figurája által kell és lehet kifejezni a drámát, amit rólunk és nekünk a történelem ír le és elő — naponta? A munkatársi közelség-e az oka, vagy más, de tény, hogy Magyar István, aki eddig homályos képletekkel, bizonytalan színekkel bajlódott témáiban, és hagyta, hogy a főiskolás évek alatt beléje sulykolt képzetek fogvatartsák őt, 40

Next

/
Thumbnails
Contents