Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Nevezzed Dánielnek!
A macskáról — akárcsak annyi másról — elfeledkezett. Egy hajnalba nyúló kába éjszakán, hazafelé menet azonban különös hangulat gyűrűzte körül. Agya kitisztult. Az oly sokat keresett béke csendje zsongította, s a felhőtlen égen vakító briliánsként viliództak a csillagok. Hirtelen fekete szőrpamacs futott el mellette, maroknyi menekülő élet. Utánairamodott, tudatosult benne: meg kell szereznie, bármi áron is. Felzörgette a ház gazdáit. A férj dühödten mordult rá, mert épp szerelmi csatározását szakította meg. Ekkor azonban Maud néni felkiáltott: — Mit akar? — csattogott egyre zordabban. — A macskát! Ha kell fizetek érte! — dörrent vissza ellentmondást nem tűrően. Szerzeményét vásárlószatyrába dobta, s tovább járta a neonreklámok árkádja alatt megbúvó mulatókat. A pöttöm meghonosodott, de mit sem törődött vele. Tűrte, afféle mellék- szereplőként. Idővel — ezt se érzékelte — azonban módosult a kapcsolat. Dániel mind határozottabban tiltakozott poharazgatása ellen. Ha bódultán elaludt, akkor körmeivel mardosta. Ebbe is beletörődött. Egy alkalommal azonban találkozott tekintetük, s Alex hátán a borzadály ujjai matattak, A riadalom később melengető érzésgomolyagba torkollott. Mint akkor, azon a tavaszihletésű délelőttön. A cirmos nézett rá, ismét formálódtak a rég hallott szavak, mondatok, megtoldva a lefegyverző szeretet nyomatékolásával. ... megjöttem ... bontsd le az elzárkózás bástyáit... csak nyerhetsz ... új ösvényen haladj. .. jelentkezem ... Mámorba horkolt, de ki tudja miért — elmaradozott a bárokból, a kopottas csehókból. Vendége társává lett, egyenrangúvá verekedte fel magát, s közben viháncolt, játszadozott mint megannyi rokona. Néha azonban sajátos gondolatokat sugallt, olyanokat, amelyek korábban aligha fészkelték magukat a negyvenéves, kiábrándult férfi tudatába. Hol aranyló, bölcs derűt szuggeráló őszi délutánokon, hol vörösen izzó teliholdtól világló órákban. . .. egymás felé ... a Jóra tüzesíts .. . szövetségeseid lesznek ... a kudarc újabb futamra sarkalljon ... Cselekedett, lépett, s visszasugároztak a kibocsátott szimpátiahullámok. A „Nagyúrrá” avanzsált lény úgy tett, mintha mitsem érzékelne a változásból. Rakoncátlankodott, akárcsak a többi négylábú. Néha azonban Lexire pillantott, aki ismét vételre állt: .. .tovább ... kifelé az egyedüllét mentsvárából... Egyre töprenkedve figyelte az ugrabugráló bűvöletes feketeséget. Most ő küldött üzenetet: — Képzeld, mit szólna Ronald barátom, ha tálalnám neki ez a sztorit. Na, hogy reagálna az a földönjáró, fantáziaínségben szenvedő pszichológus? A nagyokos még ráhibázik. Dániel szeméből a cirmos tekintete nevetett rá, s ők Dániellel játszottak bújócskát a szobák labirintusában. Abban a katedrálisban, ahol háborítatlanul viliództak az öröm fényei... 27
