Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Jávor Ottó: Damjanich
ö.: Különleges helyzetben pedig minden különbség, ellentét ijesztőre tágul. D.: Egy katona mindig különleges helyzetben van. És ez az ország is. Mégis, a határokon túlról is jöttek hozzánk lelkesen, reménykedve. A Nádor huszárok tizedese: Stern Jakab Csehországon vágta át magát társaival, hogy hazajusson, és Csillag Jánosként szolgált tovább. Egy nyomorult kis koszos zsidó, ez a Stern Jakab, miért vállalkozott erre? Ki meri mondani a választ, őrnagy úr? Hallgat? Hát akkor én megmondom. Mert a Stern Jakabokat, a Kis Andrásokat a remény hozta haza. Hogy életükben először itt érezhetik embernek magukat! L.: (a kinti folyosón a tébolyult Lenkey megy el olyanformán, mint az előbb Damjanich, amikor a tiroliakat utánozta. Lenkey üvölt, hadonászik, két katona tuszkolja tova.) A nyulak! Fölfalnak a nyulak! Mindenütt nyulak vannak! Bennem is, itt rágnak! Emberek, ne hagyjátok ... ne hagyjátok ... (halkulva el). (Damjanich magába roskad) Ö.: Lám, a nemzet hőse, Lenkey János. Ö is hazajött. A nagyszájú huszártisztekből saját ürüléküket evő bolondok lesznek. Másképpen peng a sarkantyú a börtönben! D.; Kérem, ne gúnyolódjék. Ö.: Az igazságot mondom. Ezzé válik az ön által oly nagyra becsült egyéniség. Mindenkit tönkretesz a börtön. D.: Engem már nem. Rövidesen kihirdetik az ítéletet. Ö.: Ne legyen önző! És a többiek? Sok százan, ezren, akiknek az agya, gerince rohad meg a vastag falak mögött. Minden nap, mint a csöpögő víz, az őrületnek váj utat, hacsak ön meg nem szabadítja őket. D.: Én? Ö.: Tábornoktársait és a többieket, akik présházak mélyén várják, hogy rájuk gyújtsák a nádat, akiket erdők szögletében vernek agyon baltás útonállók. Amiért fegyvert fogtak, ami miatt menekülniük kell, az illúzió volt, de a jelenlegi helyzet realitás. És ha ön magyar hazafi, miért nem segít bajtársain? D.: Mert a történelem ítélőszéke előtt az áldozat többet ér a szabadságnál. ö.: Itt az osztrák császár ítélőszéke működik, méghozzá derekasan. D.: De hogyan állhatnék én önökhöz! Én gyűlölöm a szerbeket, ők gyűlölnek engem. ö.: Ez afféle Halssliebe! Ha a zászlónk alatt látják, a gyűlöletből szeretet lesz. D.: Szeretet? Ö. Szeretet és megbecsülés. Hát vakok a magyar urak? Nem vették észre, hogy az oroszok tálcán nyújtották a szabadulást? Ide-oda kocsiztatták az egész honvéd vezérkart, őrizet nélkül! Csak nem éltek az alkalommal, mert mint mindig, mártíromságuk lila ködébe burkolództak. Ön sem Schliknek, hanem Buturlin generálisnak adta föl Arad várát. D.: De megtarthattuk a kardunkat. ö.: És Rüdiger pohárköszöntője? D.: Igen, az szép volt és reménykeltő. Ö.: Hát most újra itt a remény, az utolsó alkalom! Miért nem élnek vele? Miért akarják gőgös nagyzolással kisajátítani a krisztusi gesztust, mért akarnak mindenáron a bitófa alá állni? D.: Hogy bizonyítsuk: a zászlót össze lehet csavarni, de a lelket nem. Lássák, bár a hont nem tudtuk megvédeni, az emberi méltóságot megőriztük. Ő.: Tábornok úr! Ha a zászló lehanyatlott, a lélek se lobog már akkora hittel. Ez a levert lázadások, a bukott forradalmak tanulsága. Ami pedig az emberi 22
