Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Bodrogi Gyula: A verselő Kibédi

És ott várt anyád az utolsó órán Elkészítgetvén végső szavait Oly elhagyottan, oly egyedül árván S te indultál, hogy mondj még valamit Indultál volna! — de csak halasztottad Megnyugtatni, megvigasztalni őt És menthetetlenül elmulasztottad; Valami mindig, mindig közbejött.

Mint a gyermek a felé szálló labdát mit női kéz ügyetlenül hajít,

Ügy vártad volna munkádnak jutalmát Megoldva így az élet gondjait.

Ily gyermekesen sokszor remélhetted; Megfoghatod az illanó időt,

Szeretted volna, ámde nem tehetted, Valami mindig, mindig közbejött.

Mint finom szellő tikkadt nyári estet Ügy érintett meg a szép szerelem,

Azt hitted csak a keresést kerested! Ám mélyebb lett a seb a szíveden.

De Ámor isten szerelem királya Felettetek hiába őrködött;

Vége lett, elmúlt, kapkodhatsz utána, Valami mindig, mindig közbejött.

A társak, jóbarátok hová lettek Bennük már csak a vak önzés maradt. Hogy szerettek mind és hogy hízelegtek Hittél nekik és megcsaltad magad. Egykor tőled oly sok mindent reméltek Most összesúgnak a hátad mögött,

A baj az volt, talán lassan megérted: Valami mindig, mindig közbejött.

A nagy tanulmányt akartad leírni, Megalkotni az örök dallamot Az einberarcról könnyet letörölni,

A sok kérdés nyugodni nem hagyott. Szobrot faragtál, kicsorbűlt a véső És kezed alatt minden eltörött Újrakezdenéd ? Istenem! már késő! Valami mindig, mindig közbejött.

A friss húson már régen zöld penész ül. A márvány hajszálvékonyan reped. Sejted és érzed, hogy valami készül, Hogy nagy veszélyben van az életed. Nem lehet mást, csak állni, várni, félni, Mint űzött vad a néma fák között. Szerettél volna mindörökkön élni,

De nem lehet: valami közbejött.

18