Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 2. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Pécsi István: Hazafelé
PÉCSI ISTVÁN: Hazafelé Az a gyerek riadt volt, tétova, szeretetre sóvárgó, ám ehelyett csak biztonságot kapott. Ezért vágyott otthonról haza, a nagyszüleihez, ahol a szegénységet a mosoly aranyozta. Vitték a mindenből a majdhogy semmibe, de ez a békességet sugalló nincs varázslatosan vonzotta, mert taszította a viszályokkal körített nagyon sok. Egyszer aztán egyedül indították útnak. Megrettent a messziségtől — annak tűnt számára a három utcányi távol —, mégis nekilódult, hiszen a végcélnál, abban az ütött-kopott házban, feléje nyújtott kezek várták. Csoda-e, ha képzeletbeli palotában érezte magát? Az agyonhasznált, rozzant faszéket plüss foteloknak nézte, s mennyei illatnak minősítette a szoba sarkában szorongó cipészműhelyből áradó csirízszagot. Lépdelt, megtorpant, fenyegetően néztek farkasszemet vele az ormótlan házak hűvösen hunyorgó ablakai. Visszamenekült volna, de tudta, nincs más irány, csak előre. Nekiiramodott, futott, rohant, s aztán feltépte a nyikorgó ajtót. Ráköszöntek az ismerős fák, simogatták az udvari fények, szívét melengették a megszokott hangok. Hazaérkezett. .. Mint később számtalanszor a bibliás öregekhez, akik adventista lázzal hirdették, gyakorolták a félreismerhetetlen emberséget. Sorsa mégis az út másik végére rendelte, oda, ahol a pénz kötegben állt, oda, ahol a civódás felhőzte a hétköznapokat, oda, ahol az együttélés lélek- örlő kálváriáinak lehetett gyötrődő szemtanúja. Sebzetten minden rezdülésre reagált. A kereskedőgyerek fanyalogva nézte a felsőbb kasztba tartozók előtt hajbókoló apját. Kutatva, ellenségesen, irigységgel figyelte úrifiú társait, s kényeskedő felnőtt környezetüket. Sorompók csapódtak le előtte, s dühítette a tilos. Tizenhárom évesen belebódult egy hasonló korú ügyvédlányba. Egy délután hozzá sietett, de a rátarti anya közölte vele: „Kerti partira megyünk, oda téged nem hívtak, ott nincs helyed.” A fiúban gőgre, csakazértisre váltott a megaláztatás, s párját karonragadva tört rá a mulatozó kompániára. Megfeddték, de visszavágott. „Oda megyek, ott tartózkodom, ahová kedvem diktálja, ahol pillanatnyilag tetszik nekem.” Akkor tudatosult először benne a fölény, az, hogy az álmodott szint csak egy határ... Az a jelképessé vált haza sokkal magasabb régiókban rejlik. A merre persze nem is rémlett. A lentebb ugyanis taszította. A paraszt, a munkássrácoktól viszolygott, s azok is idegenkedtek az éles eszű, az eminens, a módos osztálytárstól. Tanárai sem karolták fel, mert rádöbbentek: a kis különc nem közülük választja példaképeit. Unta az órákat, fantáziája arabs paripáján a tündökletes múltba menekült, öntörvényű birodalmába, ahol a mitológia hősei elevenedtek meg, ahol a veretes hűség kápráztatta el. Dickens az együvé tartozásról mesélt, az elesettek gyámolításáról, Jókai a tiszta érzelmek diadaláról regélt, Dumas frankföld királyaival és lovagjaival 85
