Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 2. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Lövei Gyula: Aszalt szilva és banán

dett. Sírt, nevetett, rohant, kiabált, én csak álltam és arra gondoltam, hogy valami nagy baj történt. Nem fogtam fel, hogy örülni kellene. Addig még nem volt képem apámról, csak hallomásból ismertem. A szomszédokra maradtam, anyám rohanását figyelve egy bizonyos irányba. Tovább töprengtem, arra gondolva, hogy talán mire megvirrad, nekem is lesz apám.

A falusi ember, ha a mindennapitól eltérő dolog történik, a kapuban beszélget. Mi is ott álltunk órákig. Közeledtek. Anyámat megismertem. Gyorsabb lépésekre ösztönözve segített egy hátizsákos férfit. Tekintetemet rájuk szegezve hátráltam a bejárati ajtóig. Megérkeztek. Ismét sírás-nevetés, bennem rettenetes félelem. Ez az ember az apám. Csak arra emlékszem, hogy néhány óra elmúltával térdére kellett ülni, de szóra nem bírtak. Az egész családot gyermekként is tegeztem — a kis falu lakóinak megdöbbenésére ■—, de édesapámat ez év első hónapjáig sem tudtam. Ma már egyiküket sem szólíthatom.

Az általánost szülőfalumban végeztem. Néhány évet osztatlan iskolában. Az 1—4. osztály az egyik teremben, az 5—8. a másikban. Később javult a helyzet, már csak kettő tanult együtt.

Indult az új élet minden nehézségével és ellentmondásosságával együtt. Nehéz volt eligazodni, mert a kettős nevelés néhány évig hivatalos formaként is hathatott. Kiváló tanítóim azonban gyorsan közösséget kovácsoltak. A műkedvelő művészeti csoportok, a sportélet indítása, az úttörőmozgalom olyan lehetőségek voltak, melyek alakító hatása vitathatatlan. Szerettem közösségben élni, jól is tanultam. Megválasztottak csapattanácselnöknek, szerepeltem színjátszó csoportban, sportoltam. Éltem a falusi gyermek mindennapi életét. Ha valamilyen ünnepnapon nagyanyámhoz látogattak az unokák, legfőbb csemege a padláson papírlapra kiterített, ráncaiban porlepte aszalt szilva volt.

Sokat formált a község életén — színfoltja is volt — a falu járó mozgalom. Segítettek, oldották a falu zártságát, felvilágosító munkát végeztek a fővárosból teherautóval érkezők. A községházánál gyülekeztek azok a lakosok akik ebédre vendégül látták a fővárosiakat. A családot én képviseltem; szívesen jöttek hozzánk is néhányan.

Közben megkezdődött a kitelepítések időszaka. Községünkbe is irányítottak több famíliát Pestről. Miután anyám volt a település postahivatalának vezetője — saját lakásunk egy szobája a hivatal, a terasz a várakozó —, hamar kapcsolatba kerültem a sorsukat vegyes érzésekkel fogadó kitelepítettek- kel. Micsoda kontraszt a falu népe és az érkezettek között! Sokat tanultam tőlük. Kapcsolatukat a világgal a levél és a telefon jelentette. Délután két órára — a posta érkezése — már benépesítették a váróhelyiséget. Minden mozzanatukat figyeltem, szívesen beszélgettem velük. Csak ma értékelem azokat az órákat, amikor a ma is országos hírű írókkal, tudósokkal, művészekkel együtt lehettem. Nemcsak a szó varázsa jelentett sokat, de a csomagból előkerült egy-egy ,,Balaton”-kockához is így juthatott egy falusi gyermek (mindig megkínáltak). Ha táviratuk érkezett, én voltam a kézbesítő, azzal a felemelő gondolattal, hogy társaságukban lehetek. Valamennyiük közül a nyomorúságos sorsban is mindig vidám, jókedvű Babay József írót szerettem, „A három szegény szabólegény” és sok más híres regény szerzőjét. Láttam azt is, hogy sokszor segítettek rajtuk egy szelet kenyérrel.

6*

83