Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 2. szám - NEVELŐ ÖRÖKSÉG - Sárhegyi István: Az Igazság szerkesztője volt...
Az Igazság szerkesztője volt... ÚJSÁGÍRÁS, NÉGY ÉVTIZEDDEL EZELŐTT Helyszín: a Magyar Néphadsereg Művelődési Otthona, Budapest. Időpont: 1984. december 10., délután öt óra. Az impozáns épület előcsarnokában nagy a sürgés-forgás. Az első vendégek már megérkeztek. Ki egyedül, ki a feleségével, ki a fiával, lányával. Múlnak a percek, egyre-másra szaporodnak a vendégek. Itt is, ott is örömteli kiáltások: — Á, te is itt vagy? Ezer éve nem láttalak! Na, hol kell találkoznunk! A levegőt a várakozással, az izgalommal párosuló feszültség tölti meg. Érthető ez a nyugtalanság, hiszen régi barátok, valamikori ismerősök, kollégák adtak randevút most egymásnak. Olyanok, akik már hosszú-hosszú ideje nem beszéltek egymással, mert az élet máshová vitte őket. Ezen az estén végre alkalom lesz a haj dani emlékek felidézésére... Csak úgy röpködnek a több évtizedes sztorik, a mulatságosnál mulatságosabb esetek. Persze ez csak az előjáték, mert nemsokára kezdődik igazi esemény: a Heves megyeiek Baráti Körének első nagyobb rendezvénye, az első találkozás. A résztvevőknél talán csak a szervezők elfogódottabbak. Mindenre és mindenkire ügyelniük kell, márpedig ez több mint kétszáz ember esetében nem könnyű. Egy filigrán, pirosruhás hölgyre leszek figyelmes, aki szinte egy pillanatra sem áll meg. Egyik csoporttól a másikhoz megy, ezzel is, azzal is vált néhány szót, majd tovább siet, hiszen senkit sem szabad elhanyagolni. Érdekes, itt őt majd mindenki ismeri. Beszélgetésre azonban nem sok ideje marad, mert vannak, akik csak most jönnek, és őket kell fogadni, eligazítani, kalauzolni. Magamban találgatom, hogy ki lehet az örökmozgó, mindig mosolygós asszony. Ekkor azonban a véletlen a segítségemre siet, méghozzá avval a kis kiállítással, amelyet a megyénkbeliek készítettek erre az alkalomra. A falon fényképek, egészen újak, és már jócskán megkopottak. Egy út néhány állomásai. Azé az úté, melyet szűkebb hazánk járt be az utóbbi negyven esztendő alatt. A hölgy most az egyik megsárgult fotóhoz lép oda. Pár másodpercig erősen nézi, alig-alig akar hinni a szemének. Aztán hirtelen rábök valamelyik alakra: Űristen, ez én vagyok! Kisvártatva magam is megtekintem a majd négy évtizedes képet, S hamarosan azt is megtudom, hogy 1945-ben készült, s egy kéthetes egri pártiskola hallgatóit ábrázolja. Ennek alapján már nem nehéz kideríteni ennek az asszonynak a kilétét: Tóth Lászlóné, hallom egy régi barátjától. Rövidesen aztán arra is fény derül, hogy ő nemcsak ennek az estnek egyik házigazdája, hanem a baráti kör megalakításának, létrehozásának is fő patrónusa, kitalálója. * * * Egy-két óra múlva már a személyes találkozásra is mód nyílik. Az intarziás terem meghitt csendjében, egy pohárka búfelejtő egri bor mellett azon78
