Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 2. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Szabó Péter: Emléktáblákkal letakart életek
ismerte azt az otthont, hogy egyszer apja, aki fegyőr volt, rábízott egy elítéltet, hogy a Gyűjtőfogházból Aszódra kísérje. Tettek egy kis kitérőt. Megbízott a rabban, aki műveltségével, töprengő melegségével lopta be magát a szívébe. Ez a férfi számos adalékot elmondott Ságvári börtönsorsáról. Azért hallgatott évtizedekig, mert félt, hogy az apja miatt neheztelnének rá. — Ön egymaga képtelen felkutatni az összes szemtanút. Nincs egy team, amely elvégezné ezt a munkát? — Nincs. Sokkal egyszerűbb Endréről elnevezni azokat az utcákat, amelyekben valaha lakott, mint megkérdezni az ott élőket: ugyan emlékeznek-e rá. — Ne gondolja, hogy csak az ő életének a kutatásához hiányzik a csapat! Múltunk elhunyt legjelentősebb közéleti személyiségeiről is, ha valaki megír egy könyvet, „le van tudva” a dokumentálás. — A bátyám köztudomásúlag sokat írt. Főleg verseket, meséket és filozófiai tartalmú prózát — folytatja a főigazgatónő —, ezek nagy része, akárcsak levelezése, megsemmisült. Megmaradt, egészen fiatalon írt művei közül pár évvel ezelőtt egyik folyóiratunkban közzétettem néhányat. Botrány lett belőle. Rengeteg támadást kaptam. Oka? Vallásos elemek is voltak bennük. Hogyne lettek volna! A szülői házban istenhívő nevelést kaptunk. Ennek hatása egyik pillanatról a másikra nem múlhatott el. Ez is hozzátartozik Endréhez, nemcsak a mártírhalál, s még azoknak a délelőttöknek a feszültsége is, melyeknek emléke mélyen él bennem. Ült a szobában, lógatta a lábát, és látszólag semmit sem csinált. Elmélkedett. Anyám azon gondolkodott, hátha szomjas, ugyan bevihetne-e neki egy pohár vizet? Apám pedig, aki a sosem tétlenkedő emberek közé tartozott, dühöngött: mi lesz ebből a fiúból! A mozgalmi munka sem csak szónoklatokból, röpcédulákból és véres harcokból állott. A haladó szellemű ifjúság hétvégeken vidáman kirándult a hegyekbe, biztos szerelmesek is voltak. Néha velük mehettem. Kicsi voltam még, Endre a nyakában cipelt. — Milyen érzés egy életen át egy kommunista mártír „árnyékában élni”? — Hatalmas felelősséget jelent. Volt idő, amikor szégyellni is kellett volna őt. A Dob utcai akciójuk idején tanítónőm, Antal Istvánná, akinek férje nyilas miniszter volt, kiközösített az osztályában. Amikor családunk anyagilag rossz helyzetbe került, Endrétől tanultam meg, hogy nem szégyen a munka. Rengeteg hasznos útravalót adott. Bizonyára az ő hatása is érvényesült abban, hogy egészen fiatalon beléptem a pártba. Tizennyolc évesen rendőr alhadnagyként szolgáltam, ma történész vagyok. Napjaink társadalmában büszke lehetek a bátyámra, de néha teher is ez az örökség. Ha a közértben sietségemben netán tolakszom, könnyen a fejemhez vágják: ez azt hiszi, neki mindent szabad! 5* 67