Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Abody Béla: Emlékezetem pályája

Elindulok hát emlékezetem pályáján. Dirigáljon, szabja meg a sorrendet.

Behunyom a szememet. Néha többet látok ilyenkor, mintha a való világot bámulnám.

Ez a befelé nézés minduntalan egy képet erőszakol. Pontos, díszletekkel, tételesen sorolható szereplőkkel. Ez idült, rögzült pillanattól kell számítanom igazi tündöklésem és még igazibb bukásom kezdetét. Egy szakaszt. Holott a pontosabb oknyomozás nem hitelesíti. E „nagy vízióm” előtt is voltam valaki Ha jól számolom, négy könyvem jelent meg, felbukkantam a tévében is, két rádiójátékomat mutatták be, egy darabom is színre került; és tíz éve folyamatosan körmöltem operakritikáimat.

De azt a memória nem nyitánynak, csak hangolásnak tekinti. Ezek a lármák nem álltak össze és külön-külön sem sokat jelentettek. Én lehettem rangsorban a négyesszáznyolcvankettedik magyar író, az ötödik operarecenzista — mert összvissz öten voltunk —, hivatali hatalmam is módfelett szerény, a rádió csak szövegemet vállalta, harmadosztályú bemondók és színművészek közvetítésével, mert állítólag rosszul artikuláltam.

Szóval?

A Rádió és Televízió Évkönyv (Minerva, Budapest, 1968) vége felé, az 500. oldaltól kezdve eseménynaptár található, úgymond Az év krónikája.

A huszonhat oldalas regiszter, 1967 májusával indul. Az augusztusi passzus hét híre — a táncdalfesztivál két első díját Majláth Júlia—Fülöp Kálmán két dala nyerte Zalatnay Sarolta és Toldy Mária előadásában stb. — között az egyik: Indul egy rádióműsor, a Karnevál a Parnasszuson, mely új mikrofonkedvencet avat, Abody Bélát.

Ez évben az Élet és Irodalomnál dolgoztam, rovatvezetői beosztásban. Két esztendeje és még három évig voltam itt. Mire befutottam munkahelyemre, dél felé közeledhetett az idő. Már akkor is későn érkező és sokáig maradó munkaerő voltam, részint kezdődő betegségsorozatom első, reggel kacérkodásai nyomán és talán azért is, mert iparitanuló-nevelőként hajnali négykor, általános iskolai tanárkért fél hatkor ébredtem; ezért kellett bosszút állnom a szervezetem igényeivel feleselő társadalmon.

Hogy az első szempillantás kellemes legyen, azon nyomban a gépírók igen keskeny szobájába nyitottam. E lánykák látványa, domborulataik dallamos rezgése mindig felüdített, s ők sem jártak rosszul, mert zengzetes és ékes szabadelőadásaim kellemesen akadályozták őket munkájukban.

Csakhogy a szoba ezúttal szigorú, idegen és megfejthetetlen hangulatot árasztott. Két úr ült a fal mentén, akiket eddig még nem volt szerencsém látni, sem lapunknál, sem kulturális életünk más vidékein. S azokra sem formáztak, akik sűrűbben megfordultak náluk. Boldogult Nagy Laci az előszobába terelte tanítványait, inkább festőket, mint poétákat, s lehetőség szerint tucatjával intézte el őket, hetenként egyszer, péntekenként; szilaj, nehéz tekintetű társaság volt. Csák Gyula legjobb magyar tanítványai egy más irányú előszobában honoltak.

•Az sem volt megfejthető — csak jóval később —, hogy köztudottan előzékeny, minden hagyományos szertartást végigjátszó főnökünk, Nemes György miért terelte e kuckóba, két, ülésre nemigen használható székre vendégeit, hiszen még egy dilettánsnak is kijárt tőle jó félórányi irgalom.

36