Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
nult, mint amíg aktív játékosként ontotta a gólokat. Hogy aztán, -amikor újra íuballcipőt húzott, kezdődhessen minden elölről. Akaralanul is a legjobb reklámot csinálta ezzel a néhány hónapos pihenővel Nyilasi — saját magának. Ezek után újat írni, bizony nehéz dolog, s valljuk meg, nem is igen sikerült. Még a kevésbé ismert sportemberek esetében sem. Különösen e két utóbbi könyv tükrözi sportújságírásunk jelenlegi helyzetét, amire bizony ráférne a Váci Mihály összegyűjtött versei Az előszót — alapos tanulmánynak is nevezhetnénk — Illyés Gyula írta. Az a költő, akinek az Ismeretlenségből küldte verseit Váci Mihály. Mérlegelést, higgadt ítéletet várva. Ezt a vaskos borítékot nem véletlenül címezte a Puszták népe szerzőjének. A kötődés azonossága ösztönözte erre, az indíttatás hasonló motívumai sarkallták ezt az elhatározást. A befutott poéta azonnal rádöbbent, hogy érett tér hetség kér bebocsátást a magyar literatúrába. Ezért fogalmaz így: „Irodalomtörténeti ténykedésem húsz percig tartott.” A neves kritikus ízes anyanyelviséggel formába öntött méltatása — szakberkekben sajnos egyre kevesebb példa akad erre — érzékletesen villantja fel e kivételes adottságú egyéniség erényeit. Világosan utal arra, hogy a Nyírség küldötte teljes „fegyverzetben” érkezett, túljutva a kezdés ezernyi buktatóján, a hangkeresés útvesztőin, az ösztönös stílusutánzás kitérőin. Ezt a vívódásokban bővelkedő folyamatot, s a nemesveretű vállalkozást kifejező képsorral tudatosítja bennünk az idősebb pályatárs, a később is segítőkész barát. „Váci Mihály... Majdnem úgy győzött s kapott jutalmat, mint a mesehősök. Miután átment a próbákon. Mert kapta azokat bőven; bővebben, mint bírta. Mi a költészet birodalmába indulók jutalma? Nem más, mint a Kis Kondásé, a Lófia Jankóé. Meghódítani a tündéri lányt és holtodiglan-holtomig- lan együttélni vele a híres birodalomnak egyik felében: abban, amely a valódinak égi mása. A tündéri lány a Költészet. Meghódítani pedig az képes, aki megkapja az öreg Anyótól a verscsinálás nevű varázslás használati utasításait. (Azt sem ingyen.)” Ennyi is jelzi, hogy a lényegre törő bevezető kulcsot kínál a titkok megfejtéséhez, egy kivételes értékű életmű megértéséhez. A Magvető Könyvkiadó nem akármilyen feladatot teljesített e munka sajtó alá rendezésével. A teljesség élményét ígérte, ezzel akart megajándékozni bennünket. Ennek megfelelő a vaskos kötet — majd ezerhatszáz oldalas — felépítése. A rendezőelv az időrendiség volt. Ilyen sorrendben következnek a verseskötetek, az Ereszalja (1955), a Bodza (1959), a Mindenütt otthon (1961), a Segénye'k hatalma (1961), az Eső a homokra (1968) és a posztumusz kiadású A sokaság fia (1970). Az olvasó így nyomon követheti — az Illyés által kínált Ariadné-fonál révén — egy gondolkodó, egy másokért mindig küzdelemre kész, egy közéleti han- goltságiú ember szellemi gazdagságát, egy ritka kéDOMONKOS JÓZSEF: Az ötödik ujj Egy recenziót nem szokás mottóval kezdeni. Ha szokás lenne, akkor a jelen írást egy Hegeltől származó gondolattal vezetném be. Így hangzik: „a kellő forma azonban annyira nem közömbös a tartalommal szemben, hogy ellenkezőleg, maga a tartalom. Egy műremek, melynek nincs meg a kellő megújulás, csakúgy, mint az egész magyar sportra. Eddig azért siránkozhattunk, hogy alig-alig jelennek meg sportkönyvek. Talán könyvkiadásunk első esztendeje az 1983-as volt, ami ilyen gazdag kínálattal rendelkezett, A gazdag kínálat viszont közel sem jelentett olyan nívót, mellyel boldogságunk teljessé válhatott volna ... Kis Szabó Ervin pességű művész csak azért is valóséghűségét, a poétái eszköztárának finomodását. Az első kötet címadó költeményétől az Ereszaljától hosszú út vezet az utolsó alkotások letisztult bölcsességéhez, a Valami nincs sehol keserűségében is hitet sugalló összegzéséhez. Aki végigjárja, nemcsak a líra műhelyében szerez jártasságot, de akarva-aka- ratlanul is emberibb emberré válik, olyanná, aki a versek kalauzolása révén vallja, hogy: „Üjra kell kezdeni mindent, — minden szót újra kimondani. Üjra kezdeni minden ölelést, — minden szerelmet újra kibontani. Üjra kezdeni minden művet és minden életet, — kezünket mindenkinek újra odanyújtani.” Kevesen tudják, hogy Váci vonzódott a verses epikához is. Ilyen jellegű munkáit szintén kronológiai rendben közli a kiadvány. A felesége által írt utószó nem véletlenül hangsúlyozza ezek szerepét és rangját. Érthető, hiszen tudósítanak a készülődés esztendeiről, arról a környezetről, ahonnan a sokak megértésre szomjúhozó, épp ezért magas szinten is százezrek számára megnyilatkozó költő indult. A vájtabb fülűek emellett figyelemmel kísérhetik formai eszköztárának alakulását, fejlődését, kristályosodását. E művek között sajátos helyet foglal el az* Utazás Bürokronéziában című szatirikus korrajz is, amelynek első kiadása csak a szerző halála után, az 1978- as könyvnapon jelent meg. Ez a keserű, ez a maró iróniájú alkotás olyan élményekről, társadalmi visszásságokról vall, amelyek sajnos ma épp annyira ingerlőek, bosszantóak mint valaha voltak. Mesteri tálalásban szó esik a csak szavakban hangoztatott demokratizmusról, az unalomszülő értekezletmániáról, a terjengő, az időrabló sem- mitmondásról, a Hivatalok ezernyi packázásáról. Méghozzá jó érzékkel tolmácsolva a napjainkban is aktuális gondolatokat. „Nem hiszek prédikációkban. Rossz: rossz marad — irtani kell. S úgy pusztul csak, ha haragodban reá a gúny ostora ver.” A kötet utolsó harmada a prózai írásokat közli. Érdemes ezeket is tüzetesen áttanulmányozni, hiszen a költeményekké tisztoló tapasztalatok forrásaihoz vezetnek minket, s arról is meggyőznek, hogy egy igazi poéta ebben a műfajban sem mond le a líra hatékony fegyvertáráról. Fel is csillannak ezek az ékkövek az újságcikkekben, a parlamenti beszédekben, az oknyomozó riportokban egyaránt, azt tudatosítva mindannyiunkban, hogy magvas eszmék csak hiánytalan formai köntösben érvényesülhetnek. Pécsi István formája, épp ezért nem kellő, azaz nem igazi műremek, s. rossz mentség egy művész mint olyan szempontjából, ha azt mondják, műveinek tartalma jó ugyan (sőt kitűnő), de hiányzik a kellő formájuk.” Az itt olvasható bírálatot azért terheltem meg egy ilyen hosszú idézettel, mert különösen alkalmasnak látszik arra, hogy Domokos József kötetének összefoglaló értékelését adja. Természetesen e sommás jellemzés részletezésre, az előbbi állítás pedig bizonyításra szorul. 63
