Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Hermann Róbert: Megjegyzések egy perújrafelvétel ürügyén
indítvány, akkor nincs ellene szóm, de ha az volt, hogy bármiként forduljanak is a körülmények, a 48-iki törvények alapján mindég minden elegendőnek fogunk találni, akkor nem helyeselhetem.” Ez volt téhát Kossuth előterjesztésének lényege, s a fentieket az országgyűlés határozattá is emelte. Ha végignézzük a Kossuth által elmondottakat, s összéhasonlítjuk a váci kiáltvány idézett pontjaival, azt látjuk, hogy az 1. és a 4. pont direkt módon megtalálható a beszédben, a 2. indirekt módon (hiszen a 48-i törvényekben benne foglaltatott az is, hogy Magyarország államformája alkotmányos monarchia), s egyedül a 3. pont második felét (csak a Mészárostól vagy Vetter-től érkező parancsoknak való engedelmeskedés) nem lelhetjük fel, de ez utóbbi olyannyira speciálisan katonai jellegű, hogy ezen nincs mit csodálkoznunk. Hogy Kossuthnak sem a nyilatkozat pontjai, hanem annak hangneme és bevezető része ellen voltak kifogásai, azt két levele is bizonyítja. Az egyiket január 17-én írta Jeszenák János nyit- rai kormánybiztosnak. Ebben többek között ez áll: „Hallom, hogy Görgey valami proolamatiot adott ki, mintegy a kormány által intézettet — ez botrány, több mint botrány lenne, annyival inkább, mert amit tartalmáról hallok, valótlanságot foglal magában, örökös retirádáját a kormányra meri róvni, holott a kormány mindig ellenkezőt parancsolt.” A másik: „Görgey közel áll e szóhoz: áruló — ha nincs benne egészen. Egy proclamatiot bocsátott ki, mellyben retirádájára azt fogja reá. hogy a kormány parancsolta! — Csak gondold! Mindig támadást parancsoltunk, mindig retirált, s most még reánk fogjai.” A decemberi dunántúli hadjárat taglalása nem tartozik szorosan ide, de annyit megállapíthatunk, hogy maga az állítás igaz, tehát Kossuth valóban állandóan megütközésre biztatta Görgeyt, s az e biztatás ellenére sem vállalt csatát, csak ha rákényszerítették. Az már más kérdés, hogy a csata elfogadása célszerű lett volna-e az adott helyzetben. A fentiekből több tanulság is levonható. Először is az, hogy a kiáltványban Görgey nem fordult szembe a polgári forradalom célkitűzéseivel, hiszen ebben az időiben álláspontja szinte hajszálpontosan megegyezett Kossutlhéval. Ez később is így volt. Görgey nem a polgári forradalom alapvető vívmányait tartalmazó áprilisi törvényeket helytelenítette, hanem a merőben áktuálpolitikai ihle- tettségű függetlenségi nyilatkozatot. Ezt sem azért, mert az összmonanchiát tekintette hazájának, hanem azért, mert kimondása egyrészt korai volt, hiszen az ország területe ekkor még korántsem volt szabad, másrészt, mert nem szolgálta a fegyveres harc érdekét. Ha valami, ez valóban nyugtalanságot okozott a tisztikaron belül, méghozzá egy győztes hadjárat kellős közepén! A másik tanulság az, hogy a monarchizmus és a konzervativizmus korántsem azonosítható fogalmak. A monarchia kormányzati forma, nem pedig egy adott társadalmi formáció jellegzetessége. Erre a legjöbb bizonyíték a korabeli Európa politikai térképe. A kapitalista Anglia és Hollandia, a félfeudális Poroszország, a feudális Oroszország, mind-mind ezt a kormányzati formát mondhatják magukénak. Van, ahol a monarchia fogalma már merő fikció, mint Anglia esetében, van, ahol még a formáció jellegét (s később a formációváltás milyenségét) is ez határozza meg. Ez viszont azt jelenti, hogy ez esetben sem a fogalom a lényeges, hanem az, hogy az adott körülmények között e fogalmat milyen tartalommal töltik meg. Ily módon még azt a kijelentést is megkockáztatnánk, hogy pl. Windischgraetz és Görgey monar- chizmusa között élesebb határvonal húzódik, mint Görgey monarahizmusa és Madarász László re- publikanizmusa között. Végül még egy figyelemre méltó tény: Magyarország államformája a függetlenségi nyilatkozat után sem változott meg, de iure továbbra is királyság maradt, még ha de facto közel is állt a polgári köztársasághoz. Ami a váci kiáltvány konkrét hatását illeti, Ko vássy állításai itt is erősen megkérdőjelezhetők. A kiáltvány igenis elősegítette a tisztikar szellemi egységét, s ezt bizonyítja az is, hogy január 5. után mindössze 3 törzstiszt hagyta el a VII. hadtestet. Emellett hozzáteendő még az is, hogy a kiáltvány nem a hadsereg, hanem „csak” a feldunai hadtest tisztikarának szellemi egységét volt hivatva helyreállítani, s ezt meg is tette. A tisztikar nagy többségét itt ugyanis valóban monarchista érzelmű, volt cs. kir. tisztek alkották, akik, ha a Habsburgokhoz nem is, de a monarchia fikciójához ragaszkodtak. Ezekre a tisztekre a kiáltvány megnyugtatóig hatott, s így éppen hogy a polgári forradalom érdekeit szolgálta. A nyilatkozat nyújtotta fikció azt eredményezte, hogy egészen 1849. április 14-ig, a volt cs. kir. tisztek nagy többsége abban a megnyugtató tudatban harcolhatott a másik oldalon álló cs. kir. tisztek ellen, hogy a legitimitás talaján áll. Amire a váci kiáltvány káros hatással volt, az a polgári kormányzat és Görgey közötti jó viszony. Azonban ennek megromlása is csak ideiglenes volt, 1849 márciusában Tiszafüreden, a Görgey és Kossuth közötti egyetértés helyreállt. Az már más kérdés, hogy kimutathatóan Buda ostroma után a kettőjük közti viszony ismét megromlik, ezért azonban Kossuth legalább annyira felelős, mint a tábornok. Engels a magyar hadvezérekről Kovássy a Görgeyről szóló vélemények között többek között idézi Engels néhány írását is. Szerinte Engels „a kor egyik leghitelesebb tanúja”, aki „katonai vonatkozású írásaiban mélyreható elemzéssel foglalkozott a magyar szabadságharc forradalmi értékelésével”. Kiemelkedőnek tartja azt is, hogy Engels nemcsak Görgeyt, hanem Bemet is a jelenkor legláng- eszűbb hadvezérei közé sorolta, s hogy Görgey kisajátította a törvényesség örökös követelését, s ennek következtében vált lehetségessé a hadsereg „odaadása tábornoka iránt és a világosi szégyen- teljes katasztrófa”. Ez esetben három kérdést érdemes megvizsgálni: 1. Mennyiben tekinthető Engels a magyar szabadságharc viszonylatában a kor egyik leghitelesebb tanújának? 2. Milyen rangsort állított fel a magyar tábornoki karon belül? 45
