Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Gobbi Hilda: Közben, Nemes Péter: Ismerkedés a csövesek világával, Sugár István: Bornemissza Gergely deák élete
Könyvekről Gobbi Hilda: Közben Napjaink talán legdivatosabb, leginkább előtérbe kerülő műfaja az emlékirat. Gombamód szaporodik a sok-sok visszaemlékezés, az érdeklődés mégsem csökken irántuk:. Sőt... A magyarázat többféle lehet: történelmi múltunk még mindig hordoz magában ismeretlen, homályos epizódokat. S megérteni, tisztán látni mindannyiunk álma. Vagy csak az örök emberi kíváncsiság hajtana bennünket? A vágy, hogy megismerjük mások életét, titkait. Főleg akkor igaz ez, ha olyan személyről van szó, aki minket, olvasókat egy számunkra felderítetlen, messzi világba kalauzol el. S lehet-e titokzatosabb valami, mint egy színész élete? Azé a művészé, akit százszor látunk könnyezni és kacagni, gyöngéden suttogni, ölni és meghalni. De mindezt „csak” a SZÍNPADON. Az igazi arcáról, énjéről vajmi keveset tudhatunk.. Azt is főként a pletyka ellenőrizhetetlen csatornáin keresztül. A maszk mögé akartam bepillantani, amikor a kezembe vettem Gobbi Hilda Közben. . . című kötetét. Vártam, hogy izgalmas kulisszatitkokat, ritka történeteket tár fel majd a munka. Nos, ezeket nem találtam meg. Mást kaptam, de nem kevesebbet. Hiteles korrajzot azokról az időkről, amelyekről — nekünk fiatalabbaknak — csupán hiányos ismereteink vannak. Ezt a hatalmas eseményanyagot (az 1930-as évek közepétől napjainkig) nyújtja nekünk, átszűrve természetesen önmagán, legbelső érzés- és gondolatvilágán. Teszi ezt minden különösebb írói póz nélkül, őszintén, sokszor öniróniával. Tehetségét, rátermettségét megannyi játékával bizonyította már. De könyve lapjai ezenkívül egyébről is árulkodnak. A másokért való élés, a folytonos tenni- akarás vágyáról. Gondoljunk csak arra, hogyan teremtette elő szinte a semmiből az öreg művészek otthonát, vagy hány tehetség tette meg első lépéseit abban a népi kollégiumban, amely az ő bábáskodása nélkül aligha jött volna létre. Legutóbb pedig a televízió nyilvánosságán keresztül szólt az országhoz. Segítséget kért a Bajor Gizi Színészmúzeum „indításához”. Százak jöttek el hívó szavára, s a létesítmény megnyitotta kapuit. A művésznő nem beszél mindenről. A gazdag és eseménydús pálya megannyi apró momentuma nem is foglalható egyetlen kötetbe. Főszereplője, gyakran szenvedő alanya a történeteknek. Mégsem panaszkodik vagy vádaskodik. Pusztán tanú akar lenni, mert — mint írja — ... „A legijesztőbb, hogy lassan-lassan eltávoznak a tanúk. Elmennek, s magukkal viszik életük egy- egy korszakát — homály fed bizonyos eseményeket, amiket már soha senkitől nem kérdezhetünk meg. Távozásukkal a mi életünk is elvékonyul, üresebb lesz, de fakóbb, valószínűtlenebb lesz a kor is — a múltúnk —, amiben éltünk és játszottunk”. Mindvégig úgy tud tanú lenni, hogy indulatai, érzelmi kitörései ellenére is tárgyszerű, tárgyilagos marad. Irigylem a művésznőt a bátorságáért is. Mert nem kell-e ahhoz ritka mersz, hogy valaki a második világháború vérgőzös napjaiban háborúellenes irodalmi esteket szervezzen. Vagy lehet-e az gyáva, aki röpcédulákat szór a németek által megszállt Budapesten, és aki gyűjtést rendez az ötvenes években egy kitelepített színésznő javára? Még egy nagyon is jellemző adalék az életúthoz. Ha kizárólag történetekből építkezne Gobbi emlékezés-sorozata, könnyen érhetné őt a szárazság, a személytelenség vádja. Csakhogy mindig fel-felvillan a szereplők tömegéből egy-egy jellemző típus, karakter. Nem „nagy egyéniségek”, nem „kiváló emberek”, hanem olyan „jellegtelen” figurák, akiknek a létéről szinte tudomást sem veszünk. A színház napszámosai ők, de fontosságukat tekintve a legnagyobb színészekkel is felveszik a versenyt. Nélkülük nem megy fel függöny, nincs előadás. A művész, a „sztár” szól róluk, de a kolléga, a barát hangján. Feledhetetlen portrét rajzol Harternéről, a Nemzeti Színház büfésnőjéről, és Jónisz László díszletmunkásról. A magyar színészi memoárirodalomban kitüntetett helyet kíván meg a mű. Érdekes, értékes olvasmány. Hangvéte89
