Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Abody Béla: Töredék Déryről

• Vers-próza

Abody Béla:

Töredék Déryről

Mondhatni: ajándék. Hogy nekem az, bizonyos. Remélem, az olvasónak is.

A tárgyaknak történetük van. Pontosabban: sorsuk. Talán akad, aki tud róla, hogy feönyvnyi terjedelmű dolgozatot írok egykori példaképemről, Déry Tiborról. Ezt folytatásban közli a Négy Évszak című jeles folyóirat. Mit tesz Isten, mit tesz a nyomda, mit tesznek az illetékes és illetéktelen ellenőrök, mit teszek én: a sorozat legfontosabb része egyszerűen elpárolgott, eltűnt, volt- nincs. Nem jelent meg a lapban, helyén űr tátong, s a rosszul összefércelt előzmény és utózmány teljes zavart kelt a szövegemben.

A sors ujja, csörgött a telefon, s ez a megújult lap vadonatúj kéziratot kért.

Nekem meg nem volt: öreg író nem az íróasztalnak termel, ideje nem sok, hogy arra termeljen; hátha valaki megszánja őt vagy tíz év múlva. Az utókorban nem lehet bízni: szeszélyes, kiszámíthatatlan, hálátlan. De itt most csoda történt, s a bosszúság örömbe csapott át: van egy, a legnagyobb szigorral és becsvággyal megírt művem, amelyet még senki sem olvasott. Majd könyvben, meglehet jövőre. Ünnepelje ez az ősbemutató a lapot, s az olvasókat. Meglehet nem éppen az én érdemem, hogy van mit ünnepelni, hanem a hisztérikus vakvéletlené. De nagyon örülök, hogy így alakult, s a szöveg fizimiskája szebb és jobb, mintha beleveszne az előzmények tengerébe. írói sorsom terelt ide, Önök elé.

Utoljára 1977 áprilisában találkoztam Déry Tiborral.

Emlékezetemet jótékonyan kisegíti egy utalása nyári terveire: májusban, a jövő hónapban készülődnek Tamáshegyre.

Lakásában nem voltunk egyedül.

Szégyellném magam, ha csak lopva is arra gondolnék, hogy Tibor bácsinak bármiféle része lehetett e társaságok hierarchikus összeállításában, s figyelte volna a világi árfolyamot. Feleségét, Böbét sem vádolom e sznobiszti- kus nagyzolással. Tekintsük egyszerű véletlennek (ha erre képesek vagyunk), hogy hosszú éveken át kizárólag — erősen idézőjelek közé iktatom — „harmadosztályú” vendégek közé kerültünk. De jött egy jobb szakasz (szakaszom?) is; egyszer Lukács Györggyel, egy hétre rá, legközelebbb Illyés Gyu- láékkal lehettünk együtt, Eörsi Pistával is itt találkoztam, s az utolsó vacsorán Örkény Istvánékkal és Sükösd Mihályékkal.

Déryéknél Zelk Zoltán került először indexükre. Mikor szót váltottunk e listák hasznáról és káráról, Déry alig tiltakozott, s derűsen olyasmit mondott, hogy szinte egykutya; a baráti kör, az érzelmi kötelezettség csökkenése mindig hasznos. Később kibékültek, szívből, egyértelműen, véglegesen. S akkor találkoztam Zoltánnal utoljára, amikor a haldokló Déryt látogatta. (Én nem mertem bemenni betegszobájába.) — Azt hiszem, most búcsúzott — mondta a költő. — Rövid időre — fűzte hozzá, szelíd mosollyal.

A halálos év, vagyis 1977 augusztusában a Központi Állami Kórházban jártam mindenféle-fajta vizsgálatok céljából. Ezeknek okát a nagyobb dráma árnyékában nem illik idevésni; az irodalom az arányok törvénye.

8