Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC Iff-ttY ffiKmM A „kimondó megértés” esszéi Balassa Péter: A színeváltozás Valamely műalkotás fogalmi rekonstrukciójára törekvő esztétikai elemzés csak látszólag különbözik egy-egy regény vagy vers úgynevezett belső értékeit feltáró kritikai értelmezéstől. A — mondhatni — tisztán „regisztráló” gondolkodás számára ugyanis mindig csak az elemzési technikák és modellek által elért passzív megismerésre helyeződik a hangsúly, aminek kiváltó oka persze nem a műalkotásokban, hanem az említett gondolkodásmódban rejlik. Így a műelemzés szükségképpen technikai kérdésként jelenik meg. Csakhogy bármely mű „annyiban létezik, amennyiben befogadtatik”, s éppen a befogadás különbözősége az, amely a félreértés lehetőségeit maga után vonja. A félreértés kapcsán nyilván nem a kritikus vagy az olvasó tudatlanságára és tájékozatlanságára kell elsősorban gondolnunk, hanem arra a paradox helyzetre, hogy a mű egyrészt mindig túlhaladja az alkotó szándékait (több van benne, mint a szerzőben), másrészt a befogadás sem tekinthető mindig adekvátnak, hiszen a befogadás során a mű számos lényegi eleme elsikkadhat. S ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy ez a kettőség nem csupán a mű és a befogadó viszonyában érvényesül, hanem a műben is ott feszül, a színeváltozás — azaz a mű létrejöttének — megismerése cseppet sem látszik könnyű feladatnak. Annál kevésbé, mert — miként Balassa Péter a kötet művészetfilozófiai töredékében meggyőzően kifejti — a mű létrejötte „nem egyszeri és nem befejezett; nincs végpontja sem a múltban, sem a jövőben”. S épp a befejezetlenség (vagy nyitottság) az, mely újra és újra kikényszeríti az imént körülírt „színeváltozás” okainak és hatásának megértését. Első olvasásra ugyan túlságosan is elvontnak tűnik ez a megközelítés; olyannyira, hogy még az elemzett műalkotások valódi értékeinek megismerését és feldolgozását is megnehezíti. Még ha természetesen nem is abban a szélsőséges értelemben, ahogy a normatív leírásokhoz és műelemzésekhez szokott olvasó ezt feltételezi. Mihelyt azonban partnerként szegődünk a „titokfejtés tudós munkáját” elvégezni szándékozó szerzőhöz (és a műelemzést nem egy „statikus tárgynak a rekonstrukciója által történő passzív megismeréseként” fogjuk fel, hanem — kissé filozofikus megfogalmazásbjan — „az univerzális, antropológiai Én—Te viszony újrafogalmazásaként”), mindjárt más értelmet nyer a könyv egészén végigvonuló elemzési mód. Ugyanakkor ebben az is segítségünkre lehet, hogy elsőként egy hosszabb tanulmányt olvashatunk, mely Flaubert „Érzelmek iskolája” című műve alapján foglalkozik a regényelemzés módszerének és technikájának új formáival. Esztétikai szempontból mindenképp szerencsés témaválasztásról van szó, hiszen az „Érzelmek iskolája” valóban a regény mint műfaj történetének egyik fordulópontjaként jelenik meg. Nemcsak abban az értelemben, hogy a regényben az idő, mint az egész mű homogenizáló szellemi alapelve áll előttünk, hanem abban a tekintetben is, hogy az elemzés a későbbi műfajtörténeti változásokhoz ad elméleti kiindulópontokat. Gyakran kimutatták már, hogy Flau- bert-ral valóban átváltozik a regény műfaja; da azt is könnyű belátni, hogy ez a megállapítás semmiképp sem teheti kétségessé azokat a vizsgálatokat, melyek a regény szorosabban vett esztétikai értelmezése és műfaji jelentésének történeti változásokban való megragadására irányulnak, Balassa Péter — csaknem előzmények nélkül — éppen ezt a feladatot végzi el. A több mint kétszáz oldalnyi elemzés vitathatatlanul lenyűgözően hat az olvasóra; a többnyire nehézkes — vagy éppenséggel elvont — fogalmazásmód ellenére is könnyűszerrel nyomon követhető a flaubert-i regényépítkezés hagyományos jegyeinek funkcióváltása csakúgy, mint a szóban forgó időelv érvényre jutása. Elemzéstechnikailag az időnek a művet és a műfajt átalakító szerepe persze puszta hipotézis maradna, ha nem egészülne ki olyan konkrét vizsgálatokkal, mint amilyeneket a szerző a regény stílusa, felépítése és motivációs rendszere kapcsán folytat. Még ha az irodalomtörténet hagyományos területei mint például a mű utóélete vagy a flaubert-i életműben elfoglalt helye — kimaradnak is a vizsgálódásból, a regényelemzésbe bevont és átértelmezett alapfogalmak (a fabula, a szüzsé, a konstrukció, a motiváció és a deformáció) segítségével minden további nélkül lehetővé válik a műbeli élethelyzetek, eseménysorok és sorsproblémák műfajilag speciális értelmezése, illetve értékelő feldolgozása. Mivel nem „zárt műelemzések” írására törekszik, ezekben az esszékben is — mint például Nádas Péter vagy éppen Pályi András művéről írt tanulmányban — napjaink prózájának sokféleségét szem előtt tartó immanens esztétikai szemléletmód dominál. Az egyértelműnek és kikezdhetetlennek tetsző műfaji „skatulyázások” helyett azokat a jellemző vonásokat ragadja meg, melyek a kánon nélküli regényirodalmunkban többé-kevésbé kitapintható módon érvényre jutottak. így például — sajátos szóhasználatával élve — „paradoxonokra emlékeztető együttállások” segítségével írja le a hetvenes évek prózájának legfőbb jelenségeit, mint például a történet háttérbe szorulását az elbeszélésmód javára, a narráció temati- zálódását a választott tárgyhoz tapadó írásmódhoz képest, vagy éppenséggel a szövegközpontúságot a nyelvi elsekélyesedéssel szemben. Ám bármennyire pontosan érzékeltetik is ezek az ellentétpárok napjaink regényirodalmának általános tendenciáját (különösképpen Esterházy Péter, Mészöly Miklós és Pályi András esetében), a tanulmányok szerzője nem tagadja a más úton való kísérletezések lehetőségeit sem. Éppen a vizsgáló és vizsgált paradox viszonya felvázolásával, egyszersmind azt is valószínűsíti, hogy ennek a fejlődésnek nem kell — és nem is lehet — megállnia egy bizonyos regénytípus modelljénél, s hogy az előbbi kísérletekre jellemző „indentitásdrá- ma” leírása szükségképpen új művészeti formákat, szerkezeteket, értékeket és felfedezéseket is létrehoz. Hiszen amennyivel lírikusabb és inkább az írásmódra, mint a sztorira összpontosító ez az új próza, any- nyival több benne az önismereti folyamat, az indenti- tásdráma leírásának minél pontosabb és kíméletlenebb 63
