Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Gábor László: Perújrafelvétel Csokonai ügyében

Azzal, hogy Denisz figyelmen kívül hagyja az esemény kölcsönös jellegét, tehát azt, hogy a nemesség adott valamit, s Mária Terézia nem volt hálátlan, nyilvánvalóan a politika új érdeke­it szolgálja. Most feltétel és ellenszolgáltatás nél­kül van szükség a magyarság „életére és vérére”, nem illő hát fölhánytorgatni azt a bizonyos „üz­letet”, kompromisszumot. Azt pedig különösen nem tanácsos emlegetni, ami azóta történt, mi­vel Mária Terézia karján a kérés elhangzásakor a köztudatba került variációban az a II. József üldögélt kisdedként, akit II. Lipóttal együtt Fe­renc császár minden lehetséges eszközzel igyeke­zett elfelejtetni. Gyökeresen különbözik Csokonai kantátája té­mafeldolgozásában mindkét fentebb említett for­dítástól. Így nem is teljesen érthető, hogy mi­ért nem vették ezt észre elemzői. Ugyanis a csá­szári ház és a rendek olyan „körüludvarlása”, amely az 1741-i Diétában megfogalmazódik, jó­szerivel az egyetlen lehetséges felvilágosodott po­litikai állásfoglalás. Nem kiszolgálása, sokkal in­kább kikerülése a cenzúrának, mely ébren őrkö­dött, s Csokonai a Diétái Magyar Múzsában kö­zölt régebbi verseit is megnyirbálta. A kilenc ének csaknem két és fél számát tölti ki Csokonai folyóiratának. Denisz és Wéber mű­vénél nagyobb lélegzetű. Első olvasásra az tűnik fel benne, hogy jól tagolt és színszerű. Megalko­tásában a „Serkentés...” bemutatásának augusz­tusi tapasztalatain túl segíthette Csokonait drá­maírói tapasztalata is. Ekkor már készen állt a Varázsfuvola fordítása, s más színmű-átültetései is, amelyek közül Metastasió Az elhagyott Didó című alkotása tett bizonyítható hatást a kantátá­ra. Az 1741-i Diéta szereplői részben valóságos, részben allegorikus figurák. A prímás, a nádoris- pány, Mária Terézia, egy valóságos történelmi esemény hiteles részesei. Első pillanatban annak tűnhet a „magyarok karja” is, hiszen ez lehetne az országgyűlés „névtelen” szereplőit takaró, ál­talános megfogalmazás. Vagy mint a „Serken­tés. . .’’-ben, ahol szintén szereped ez az elneve­zés, a nemesség fogalma. Mielőtt átsiklanánk e szereplőkön, érdemes megvizsgálni, hogy kiket ért Csokonai ebbe a csoportba. Mint az első énekben láthatjuk, nála a rendekhez szóló, őket biztató tömeget jelenti, voltaképpen az egész magyarságot. Még jobban kiviláglik ez, ha ösz- szevetjük Wéber kantátájának hasonló kategóriá­jával. A „Serkentés.. .’’-ben a nép külön szerep­lő, a zárásban így szólaltatja meg a színiutasítás szerint az irodalomkedvelő tipográfus a „magya­rok karját”: „Az egész Kar a Néppel együtt”. To- vábbmenve az összehasonlításban feltűnhet, hogy Csokonainál is van ilyen záró tömegjelenet — ami úgy látszik, a műfaj sajátossága is —, de a költőnél „sokaságról” van szó. Egyszerű szóhasz­nálati különbségnél természetes módon többről beszélhetünk: az eltérés világnézeti ellentmondá­sokat, másságot takar. Még négy, allegorikus szereplője van a kantá­tának: a „Hír”, a „Haza Géniusa” (másik neve szerint: „Magyar Országnak Angyala”), a, régi Hérosok Karja” és a Duna. Eltér ez a fajta allego- rizálás az 1794-es keltezésű alkalmi verseitől, de még Wéber kantátájától is: itt is, ott is az an­tikvitásból vett alakok, múzsák közlik az álta­lános érvényű mondanivalót. Emitt viszont sokkal valóságosabbá teszi Csokonai ezeket az elvont fi­gurákat. Egyrészt tapasztalatai inthették ar­ra, hogy az antik tudásanyagot tegye félre s fogalmazzon világosabban, hazai környezetre sza- bottabban, ha el akarja érni céljait. Másrészt egészen élete végéig foglalkoztatta egy Árpádról készülő eposz terve. Juhász Géza azon a nézeten van, hogy éppen az 1795—96-os esztendők azok, amelyekben először felvetődik benne ez az elgon­dolás. Szilágyi Ferenc újabb vizsgálódásai cáfol­ni látszanak azt a nézetet, mely szerint 1795 nya­rán készült volna az az 51 hexameteres sor, amely a tervezett eposzból fönnmaradt. Ennek ellené­re bizonyítottnak tűnik, hogy 1795 nyarán, sá­rospataki tartózkodása után gondolt először Cso­konai honfoglaláskori témájú mű megvalósításá­ra. Ahogy Széchenyi Ferencnek írja egy 1803-as keltezésű levelében: „Már hozzáfogtam az Árpád megtelepülése felől való heroicum poémához, mellyen holtig dolgozok. Különben volna-é jus­som a magyar névvel büszkélkedni?” S itt a terv indoklása, szintén a költő tollából: „... haldokló nemzetemnek szájába egy végső hattyúi Éneket adhassak a Duna és a Tisza nádassal mellett és hogy egy szóval Hazámnak, vagy legalább a Ma­radéknak haszonra való nézés nélkül szolgál­hassak”. Ehhez a munkához Csokonai a rá jellemző pontossággal és fegyelemmel fogott: leveleinek tanulsága szerint hatalmas ismeretanyagot gyűj­tött össze, s megpróbálta rekonstruálni a magya­rok ősi vallását is. Minden bizonnyal ennek a vizsgálódásnak nyomait viseli az 1741-i Diéta sa­játos „mitológiája” így adalékul szolgálhat ah­hoz, milyen is lehetett volna az Árpádról szóló eposz, ha elkészül. Semmi esetre sem igazolja az eredmény Kazinczy Ferenc türelmetlen meg­jegyzését, akinek a Muzárion című folyóirat 1829-i évfolyamában a következő sommás meg­jegyzése jelent meg: „Most Árpádiászt akara ad­ni, de szerencséjére egy neki magánál inkább kedvező halál kikapd gyalázatja elől”. A szereplők felsorolása után még egy dolog tű­nik fel: a dátum. A forrásmunkák szerint 1741. szeptember 11-én volt Mária Terézia nevezetes segélykérő beszéde, ezt viszont Csokonai szep­tember 19-re teszi. A pontatlanságot akkor sem igazította ki, mikor 1803-ban újra sajtó alá ren­dezte munkáját. A tévesztés mögött az húzódhat meg, hogy 1741. szeptember 20-án is sor került egy találkozásra Mária Terézia és a magyar ren­dek között. Ez férjének, Ferencnek uralkodótár­si beiktatása miatt történt. Szekfű Gyula Ma­gyar történet című munkájában erre az alkalom­ra tervezi a 6 hónapos II. József szerepeltetését. Az emlékezet e két találkozás időpontját és jelle­gét összemoshatta. Csokonai már a köztudatba átment változatot ismerhette. Annál is inkább, mert Mária Terézia gyermekkel való szerepelte­56

Next

/
Thumbnails
Contents