Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kiss Sándor: Gondolatok a mai magyar filmről
tünk külföldi elismerése átlagon felüli, nemzetközileg szinte ez az egyik leginkább elismert, díjazott művészeti águnk. A magyar filmgyártás termékeinek hazai fogadtatása viszont — a díjazott filmek egynémelyikét is beleértve — nem mutat ilyen kirobbanó sikert. Mi tagadás, az utóbbi években csökkent a magyar film társadalmi tekintélye, befolyásoló ereje. A magyar filmek átlagos látogatottsága húsz százalékos. Ez persze csak átlag, amibe beleférnek a telt házzal futó filmek, és a húsz százalékos látogatottság alattiak egyaránt. Felvetődhet a kérdés, nem a nézőben van-e a hiba. A nézők nevelése és formálása nagyon fontos feladat, a művészi értékek befogadására fel kell készíteni, s ez a felkészítő munka, a filmesztétikai ismeretek megalapozása még nem nevezhető magas színvonalúnak. Annak ellenére sem, hogy vannak jó kezdeményezések, amelyre a mi megyénkből is hozhatunk példákat. Heves megyében a magyar filmek látogatottsága 25,6 százalékos, tehát meghaladja az országos átlagot. A filmterjesztők, a közművelődésben és a közoktatásban dolgozók korszerűsítették tevékenységüket, a filmek forgalmazása során nagyobb figyelmet fordítanak a rétegigényekre, a kiscsoportok —■ iskolák, munkahelyi közösségek, szakkörök stb. — önművelődési igényeire. Általánossá vált a munkahelyi közönségszervezés, az üzemi filmvetítés, a filmnapok rendezvénysorozat falun, az úgynevezett ovimozi, gyakoriak a film alkotóival, a filmszakma képviselőivel való találkozások. Nagy hagyományokra tekint vissza megyénkben a filmklubmozgalom is. A közönség és a magyar film egymásra találásának jó fóruma az egri filmművészeti nyári egyetem, amelyre az elmúlt év augusztusában immár tizedik alkalommal érkeztek magyar és külföldi szakemberek. A nyári egyetem programjának keretében a résztvevők átfogó képet kapnak a magyar film- művészetről, megismerkedhetnek egy-egy magyar rendező életművével, továbbá vetítésre kerülnek az adott év új magyar filmjei is. Az egy évtizedes tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy e filmművészeti fórum jelentős szerepet vállal és teljesít filmművészetünk propagálásában, eredményei megismertetésében. Ám a látogatottság — ismétlem — így is alig haladja meg az országos átlagot. Távol áll tőlem, hogy a közönséget idealizáljam, s az is, hogy a jó film kritériumát csak a nézők számában keressem — de ez mindenképpen fontos, s a rendezők, alkotók nem hagyhatják figyelmen kívül a nézők véleményét, s hiszem, hogy nem is teszik. A magyar nép felnőttként éli meg és építi a szocializmust. Társadalmi életünk számos eseményénél, feladatai megoldásánál bölcsességről, műveltségről, fejlett politikai látókörről tesz tanú- bizonyságot. Ha ugyanez a magyar nép nem néz meg egy magyar filmet, mert érdektelennek tartja, úgy érzi, hogy nem hozzá szól, akkor minősíthetjük-e tömegnek, olyan emberek közösségének, melynek uszályába szegődni alkotói, művészi leértékelődést jelent? Ügy érzem, nem! Ezért a másik oldalt, a filmek mondanivalóját is meg kell vizsgálni. El kell ismerni: van alapja annak a kritikának, annak az igénynek, amely nagyobb hitelességet vár az alkotótól. Filmjeink jó része borongósabb, pesszimistább hangulatot áraszt, mint ami társadalmi valóságunkból indokoltan következne. Sokkal derűsebb a kép — gondjaink ellenére is —, ha az ember az uticán, a munkahelyen néz körül, ha a mindennapok emberével beszélget, mint amilyet a mai magyar filmek festenek társadalmunkról. Aránytalanul sokat találkozunk a filmvásznon kallódó, a társadalomba beilleszkedni képtelen, sérült, kiábrándult emberek problémáival, gyakori az extrém életsorsok túlzó felnagyítása. Jellemző az egyoldalú, a társadalmi mozgások valóságos útjától távolálló témaválasztás. Filmjeink egy része elutasít, tagad, de nem állít a tagadott helyébe követendő értéket, példákat, nem tűnik ki, mi az, amit igenei. Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy azok az ellentmondások, konfliktusok, problémák, amelyeket a filmek feldolgoznak, nem léteznek, azt viszont határozottan állítom, hogy túlzó aránytalanság tapasztalható filmjeink mondanivalójában. A magyar film nemzetközi elismertségével ösz- szefüggésben érdemes lenne utánagondolni: filmjeinket vajon olyan értékrend alapján tartják-e jónak a nyugati világban, mint ahogyan mi szeretnénk? Szembenézésünket saját ellentmondásainkkal úgy értelmezik-e, ahogyan azt mi fontosnak tartanánk? A politika arra törekszik — ezzel kapcsolatban a Politikai Bizottság határozatot is hozott —, hogy helyes történelmi szemléletet, látásmódot alakítson ki társadalmunkban, hogy helyes kép tükröződjön az emberek tudatában a közelmúlt, a munkás- mozgalom történelméről. Sajnos, néhány kivételtől eltekintve, ebben nem igazi segítőtársa a politikának a mai magyar film. Természetesnek tekinthető, hogy a magyar filmművészet érdeklődéssel fordult a felszabadulás utáni évek felé. De itt is torzít a tükör. Vannak olyan törekvések, elsősorban a memoár-irodalomban, amelyekkel igyekeznek megszépítő optikával láttatni a Horthy- korszak éveit, felelősségüket a magyar néppel szemben, olyannyira sötét és egyoldalú a felszabadulást követő évek ábrázolása. Nem kívánok vitába szállni azzal, amit egy filmrendezőnk éppen az ötvenes évekkel összefüggésben fogalmazott meg, hogy a művészet feladata nem az objektív analízis, hanem az emocionális élményadás. De azért ez a törekvés nem vezethet ahhoz, hogy mindazok, akik nem élték át vagy még nem érett fejjel élték át az említett éveket, a film hatására megtagadják apáikat, lebecsüljék, elutasítsák mindazt, ami történt, megalkuvónak vagy semmirekellőnek tekintsék mindazokat, akik kommunistaként hittel és becsülettel dolgoztak akkoriban. Jogosnak tartom az ötvenes évekről folytatott kerekasztal-beszélgetésen megfogalmazódott véleményt, azt ugyanis, hogy a művészeti alkotásokból, köztük filmekből hiányzik annak tudatosítása, művészi tükröztetése, hogy az ötvenes évek a szocializmus igazi alkotórészei, hogy az akkori 46
