Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 2. szám - KÖNYVESPOLC

Mert ha a protestáns teológusok és a marxista protestáns kutatók közötti eszmecserét nem is lehet teljesen előzmények nélkülinek felfogni, maga a tanácskozás szükségképpen megerősítette azokat a nézeteket, melyek a dialógus szükségessége mellett érvelnek. Mindenekelőtt magától értetődik, hogy a marxizmus hegemóniára való törekvése inkább távlati cél, mintsem aktuálpolitikai feladat, s érvényesülése azon múlik, mennyire képes az egyének valóságos történeti szükségleteire, érdekeire reflektálva a társadalmi és egyéni önreflexiót gazdagító, ill., a „cselekvés különböző szintjeit inspiráló” válaszokat megfogalmazni. Ha Lukács József a könyv előszavában leírt gondolatát másképpen akarjuk megfogalmazni, akkor azt kell mondanunk, hogy a marxizmus kizárólagos hatásának abszolutizálása óhatatlanul a társadalmi gyakorlatban jelenlevő és gyakran egymással szemben álló nézetrendszerek tagadásához vezetne, s olyan politikai „stratégia” elfogadásához, mely ab ovo utasítaná el az ideológiákon túli társadalmi-politikai együttműködést. Mivel azonban a világnézeti-ideológiai heterogenitás kétségbevonhatatlan társadalmi tény, a vallásról kialakult egyoldalú filozófiai ítéleteket éppúgy újra kell értelmezni, mint azokat a teológiai törekvéseket, melyek a szocializmus valóságának haladó tartalmú elemzését adják. A keresztények és marxisták eme közeledése — amely persze a partikuláris érdekkülönbségeket sohasem szüntetheti meg — elsősorban a vallás társadalmi szerepéről és változástendenciáiról külön-külön kialakított nézetek egyeztetését teszi lehetővé. De elkerülhetetlenül maga után vonja a különböző teológiai felfogásokban megnyilvánuló társadalmi-politikai orientáció okainak differenciáltabb értelmezését is.

A marxista valláselmélet és a protestáns teológia képviselői közötti dialógus eredményessége ugyanakkor attól függ, hogy mennyire sikerül — a világnézeti ellentéteken túl — saját nézeteiket egymással megismertetni. Mert ha szükséges is elvi síkon a kereszténység eszmei alapjainak a marxizmus filozófiájával való szembesítése, igen nagy tévedés volna az eltérő világnézeti álláspontból közvetlenül akár etikai, akár ideológiai következtetéseket levonni a kereszténység társadalmi szerepét illetően. Még az elszigeteltnek tekintett vallás fejlődésében sem csupán a „hitszerűen affirmált” emberi viszonyok jelennek meg, hanem azok a társadalmi sajátosságok is, melyek a vallással mint „ideális közösséggel” állnak kapcsolatban. A transzcendenciától való függőség ugyan valamennyi vallás megszüntet- hetetlen jellemzője, de éppen a történeti elemzés során válhat világossá eme függőséget kiegészítő egyéb tulajdonságok egész sora. Ha például a kereszténység — s ezen belül a protestantizmus — három és fél évtizedes történetére tekintünk vissza, semmiképp sem hagyható figyelmen kívül a szocializmushoz való viszonyban bekövetkezett változás, mely leginkább a teológia céljának és szerepének újraértelmezésében fejeződik ki. S éppígy nem lehet eltekinteni a marxista valláselmélet fejlődésétől sem; a kötet valamennyi tanulmánya híven érzékelteti a kereszténység teorikus vonásainak elemzésében megnyilvánuló szemléleti és módszertani megújulást. Akár a vallás és a filozófia, akár a hit és a tudás viszonyát vizsgálják a kötet marxista szerzői, abból a felismerésből indulnak ki, hogy a vallás elsősorban a valósághoz való viszonyulás „rendszereként” fogható fel, mely a valóságot értelmező, kiegészítő és emocionális jellegű mozzanatokat egyaránt tartalmaz.

A protestáns teológiában éppen a valóságot értelmező szándék világítja meg az egyház lényegének és számos funkciójának társadalmi módosulását. Már magában a szolgálat- vagy diakóniai teológia kifejezés használatában is megmutatkozik, hogy a protestáns egyházak — leszámolva a constantinusi hagyományokkal — nem valamiféle uralmi helyzet megteremtésére törekszenek (jószerével kezdettől fogva elzárkóztak ettől), hanem — mint ahogy Pröhle Károly írja — pozitív együttműködésre a marxistákkal és aktív részvételre a szocialista társadalom építésében. „A szolgálatnak ez az értelmezése és gyakorlati következménye természetesen azt is sejteti, hogy a szolgálat-teológiánk nemcsak ezen az egy ponton, hanem szellemében és struktúrájában is különbözik a szolgálat egyéb teológiai értelmezésétől”. S tegyük hozzá: mindenekelőtt abból a szempontból, hogy a vállalt feladatok között nemcsak a szocialista társadalomban élő emberek „világnézetének” evangéliumi szellemű formálása szerepel, hanem legalább olyan mértékben az emberiség jövőjéért való közös felelősségvállalás formáinak kimunkálása. A kereszténység autentikus társadalmi feladata ezáltal úgy jelenik meg, mint az evilági lét értelmének megtalálása az egyének mindennapi tevékenységében és az emberiség létéért érzett felelősségben. S ez kétségkívül figyelemre méltó törekvésként értékelhető, melyhez a marxizmus — ha más kiindulópontok alapján is — számtalan szállal kapcsolódik. Valójában ugyanis — miként Poór József tanulmányában meggyőzően kifejti — az ateizmus mögött sem „valamiféle szkeptikus és nihilista eszmék állnak, hanem éppen a marxizmus elméleti humanizmusa, mint az emberért, a társadalom sorsáért érzett felelősségtudat alapja, az ember minden elnyomás és kizsákmányolás, a társadalmi antago- nizmusok alóli önfelszabadítása reális lehetőségeinek a felderítése és támogatása, az ember szabadságának történelmi megvalósulása”.

Ennek ellenére veszélyes volna — mivel kétértelműségekhez vezetne —, ha túlbecsülnénk az ilyen egybeesések jelentőségét, hiszen a módszerek végső lényegében, s azokban a megismerési célokban, amelyek felé törekszenek, rejlenek a legmélyebbre ható különbségek. Ideológiai funkcióik is teljesen eltérnek — éppen azért, mert az evilágiság és túlvilá- giság viszonyának és az utóbbi szerepének értelmezésében más-más kiindulópontot foglalnak el. Az ideológiai különbségek immanens elemzése persze túlságosan a kezdetén tart ahhoz, semhogy lehetőséget nyújtott volna arra, hogy mindjárt a dialógus megkezdésekor — az analógiák és egyezések keresésén kívül — egyértelmű következtetéseket lehessen levonni az együttműködés távlati céljait illetően. Az eltérő alapállás kölcsönös lehatárolása és világos megismerése céljából mindazonáltal hangsúlyoznunk kell — s erre a marxista és protestáns kutatók, ill. teológusok egyaránt utaltak —, hogy „az alapvető választóvonal nem a keresztények és marxisták között húzódik, hanem az egyik a keresztények és marxisták, a másik oldalon pedig azok között, akik az emberi lényegnek egyáltalán nem kívánnak semmiféle megvalósulást adni, hanem — kizárólag a mindennapi partikularitásba ragadva, s ennek korlátlan szabadságot és demokráciát követelve — minden magasabb eszményt elutasítanak az emberi lét egyéni és történelmi távlatait illetően”. (A kiemelés tőlem. — K. I.). A marxisták és a keresztények is az elidegenedéstől mentes emberi társadalom gyakorlati megvalósításáért fejthetik ki tevékenységüket, számolva azzal, hogy a jövőnek a jelenből való kibontakoztatása nem egyik napról a másikra véghezvihető feladatot jelent. Alapjában véve ez az a felismerés, mely a protestáns—marxista párbeszéd indítékait a konkrét és közös célokért folytatott együttműködés jegyében érthetővé teszi.

(Kossuth, 1982.)

KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN

63