Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Suha Andor: Kávéház a Halálraítéltekhez

úgy, mint a divatlapokban a walesi hercegen, aki nemrég mondott le a trónjáról egy polgári származású asszonyért. De Lipkovics úr szegény walesi herceg volt, mintha egy Amerikában élő szegény rokon csomagjaiból öltözött volna. Minden tiszta, vasalt, de fáradt, finoman kopott, mint viselőjük.

Lipkovics úr odament Lászlóékhoz, egy kicsit eldiskurálni. Nem szokott tolakodni, szóljanak a lelki szegények, hívják azok. Ma egy kissé letört volt, a megszokottnál is szomorúbb. László néni megkérdezte, mi baja van? Azt mondta: semmi, asszonyom, semmi. Csupán az élet.

— Ó, igen — helyeselt halkan az asszony. Közben Jutka meghozta a forró teát). Lipkovics úr a csészét ajkához emelte, szeme a távolba révedt.

Igen, megint a pénz, ezen vesztek össze Klárival. A háztartás, a gyerekek. Nem haragudott az asszonyra, most sem, hogy visszaemlékezett a délelőttre. Némi keserűség azért volt a szívében, de csupán csendben, befelé dohogott. Azt is finoman, mintha hallgatózna valaki a szívében.

„Az a baj, édes Klárikám, fűzte tovább gondolatait, hogy te összetéveszted az én szerelmemet és jóságomat a butasággal. Szegények vagyunk, istenem. Én az emberi értelmet tartom az egyetlen igazi értéknek, mert ez sohasem devalválódik, még akkor sem, ha az értelmes ember néha butaságokat követ el, még akkor sem, ha az értelmes ember nem tud bizonyítani és történetesen szegény. Csakhogy a szelleme tovább él. És nemcsak a képekben, könyvekben, hanem esetleg, sőt többnyire gyermekei gondolkodásában, szokásaiban L.. ”

Ma már tudom, 'hogy itt kellett volna megállítanom Lipkovics urat a gondolatmenetében. Itt kellett volna felhívnom a figyelmet Göbbelsre, Mengelére és a többiekre. „Figyelje csak meg, Lipkovics bácsi, nemsokára mik fognak kiderülni, az emberi értelmet milyen nagy »butaságokra« használták föl.” Bizony, ez az értelem nagyon aljas tömeggyilkossággá devalválódott.

És azután együtt reménykedtünk volna Lipkovics úrral, hogy az említett észlények szelleme nem él tovább gyermekeik gondolkodásában, szokásaiban.

Először Várkúti úr hívta az asztalához, adott neki tíz pengőt Terkáért és az újszülöttért. Akadt még néhány rendelés, a szombati, vasárnapi kosztpénz összejött. Lipkovics úr hazament, a keresetét odaadta az asszonynak, aki visszaadott neki egy tízest, hogy jó legyen a közérzete. A férfi megsimogatta fia buksi fejét, megcsókolta kislánya arcát és elment a templomba imádkozni, mások lelki üdvéért. Este 7-kor végzett, akkor fölsóhajtott, nehéz munka volt. Élő imamalom vagyak — gondolta, és azon morfondírozott, hazamenjen-e? Azután döntött és Lászlóékhoz ment, ő is vágyott egy kis játékrai.

A vendégek egyszer már fordultak, s a kiadós ebéd után újra visszajöttek. Sehol sem volt üres hely, Lipkovics leült Várkúti bácsi mellé kibicelni. Annál az asztalnál ült Kékes Paja is, pipával a szájában. Ritkán jött be a városba, gazdatiszt volt egy távoli birtokon. Ott élt egyedül a cselédekkel, a rozoga tanyán. Jó negyven éve, törvénytelen gyermekként jött a világra, akkor az édesanyja nevén írták be az anyakönyvbe, és a ke- resztségben a Pál nevet kapta. Anyja szobalány volt a birtokoséknál, ott maradt úgy a fiatal föld- birtokos úrtól. Amikor megtudták a bajt, elzavarták a háztól, de a Pali gyerek azért megszületett. A fiatal méltóságos urat Angliába küldték felejteni.. Nem felejtett. Küldte a pénzt az anyának és kérte a fényképeket a fiáról. Amikor az öreg méltóságosék meghaltak, hazajött. Később Pali anyja is elhunyt, a fiú a temetés után leköpte az apját, akit akkor látott először. Amikor az első zsidótörvényt nyilvánosságra hozták, elment az apjához és kezet nyújtott neki.

— így már más, apám — mondotta. — Most melléd állok, végtére mégiscsak az apám vagy, most már te is üldözött. De a neved most sem kell, a vagyonod még kevésbé!

Ott maradt a birtokon, dolgozott látástól vaku- lásig. Időnként bricskáján a tanyáról behajtott a városba. Kint, a mezőn, elszokott a beszédtől, ritkán szólt, pedig keserűségében is nagyon szellemes, okos ember volt. Sohasem kártyázott, de órákig figyelte a játékot, kibieelt. Bár távol élt a várostól, mindenről értesült, mindenről tudott. Amikor meglátta Lipkovicsot, felderült). Szerette ezt az embert, ezért évődött vele.

— No, mi újság, vén istentagadó? Ma mennyit imádkozott Össze? Lesz belőle liba? Persze, felvette a dohányt a milliomos Várkútitól, Raábtól, és közben az asszonyért imádkozott, hogy meg ne csalja magát.

László bácsi a nyilasújságot olvasta, tájékozódni próbált szegény. Most fölriadt, és azonnal hozott két adag libamájat, mert ő így értette Kékes szavát.

— Rendben van, fizetem — mondta Kékes, és ették Lipkoviccsal a májat, közben jóízűen nagyokat nevettek.

— Magúik zsidók . . — folytatta Kékes az évő- dést, de senki sem kapta fel a fejét, senki sem haragudott rá.

Öt is itt kellett volna figyelmeztetnem, nem szabad évődni, Pali bátyám, végül maga is munkaszolgálatosként fog elesni az erdélyi havasokban, és a szíve fölött nő majd az a havasi gyopár, amelyet most előre, pörge kis kalapja mellé tűzött.

László bácsi kilenckor zárt. Fizetett mindenki. Paja is elmondta a számláját.

— Volt két libamájam, két pohár szódám és Lipkovics úrnak volt fél nyolckor egy hangos szava. De ezt ne számolja, öregúr.

*

Hétfőn becsukták a kávéházat. Éjjel elvitték a tulajt és a vendégek nagy részéi Teljesen lényegtelen, földrajzilag hova, meghalt mindenki. Csak Wiener Gyuri, a sofőr jött haza. És mi, fiatalok, Schwarz Zoli is, aki Ukrajnából lekvárt és cigarettát kért tőlem egy tábori levelezőlapon, amelyet jó anyám őrzött meg számomra, mert akkor már belém, a szalmaszálba is megpróbált kapaszkodni a latrinában fuldokló fasizmus. Bevonultam én is a tervszerűen visszavonulók hadseregébe. Hogy együtt voltunk, anyám lófasírozottat sütött, a ló9