Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Mezey László Miklós: Stószi mozaik
Róla beszélünk, a stószi napok pergéséről, íróbarátairól, meg a „dzsungelról” a ház udvarának buja növényeiről, melyek a természet szabad törvényei szerint itt, a magány árnyas szegletében terebélyesedtek el igazi dzsungellé. „1952 februárjában, éppen azon a napon, amikor a tátrai szanatóriumban az első szívrohamot kaptam, a nehéz vizes hó benyomta a háztetőt. Utána a nem bolthajtásos, ázott és beomlott udvari szobákat likvidáltam, helyükön kis vadon nőtt: minden, ami ott magától megfogant. Most fákká terebélyesedett bodzabokrok alatt fekszem, még egy akacía is illatozik felettem.” * Fölrémlik aztán a „kassai múzsa” ismeretlen, titokzatos arca. „Mária kedves, itt volt és elment. Hozott is, vitt is tálán. En valahogy olyan koldusnak éreztem magam: mit adhattam én'/... Örülök és köszönöm, hogy itt volt: más volt, mint a többi. Jó volt és meleget hagyott itt, simogatást. (...) Ez már nem is szerelem! Több és kevesebb, valami egészen más. Kevesebb, mert alig lehettünk együtt, csak percekre, mint a rabok. De ezzel, éppen ezzel a béklyózottsággal lesz több, mert nehezebb, mélyebb és valóbb, vágyóbb, teljesebb, múlhatatlanabb, szenvedjük ezt a szerelmet, de csak az maradandó, ami így születik. Egy ötperces kis öröm megmarad hetekre, hónapokra, évekre, lesz belőle kenyér és bor, amiből élni lehet.” Fut az idő. Cigarettáink parazsa világol a homályosodé szobában, miközben Fábry kezeírását nézegetem. Kusza, ceruzával rótt sorolt: följegyzések 1938-ból, magyarul és németül. Olykor oldalanként, bekezdésenként váltva nyelvet. A rácsos, keskeny ablakon besüt a mára búcsúzó napfény, de nem kelhet versenyre a tömör falak árasztott félhomállyal. És most madarak sem mutatkoznak a párkányon. „Künn mínusz huszonnégy fok van. Szegény erdei állatok, szegény madarak! Most három helyen etetek: az udvari etetőn kívül a két utcai ablakban is, ahol az egyik ablak szárnya mindig nyitva van. Ide repülnek a széncinkék, a verebek, az erdő nagy madarai, melyek csak nagy hidegben j önnek be, a gyönyörű tollú, harminc-harmincöt centiméter nagyságú harkályok és feketerigók. Az udvari etetőt öt nagy harkály szinte megszállta. Szegény verebek szinte alig jutnak élelemhez. Az egyik harkály ma az ablakig merészkedett! Naponta három csomag keksz fogy el, míg rendesen csak egy. Reggel, amikor fekszem még, a cinkék már zörgetnek az ablaküvegen. (...) Több madaram van, mint tavaly, és ez örvendetes. Rengeteget falnak: egy kiló dió egy hétre!” ♦ Búcsúzóul mégegyszer körbe járjuk az egész házat. A hozzátoldott épületrészt is, ahol két szobát rendeztek be az oda látogató, alkotni, csendre vágyó íróknak — Fábry hagyatkozása szerint. Eddig alig voltak vendégei e szobáknak ... • Mind meredökebb a kaptató. Balról, az út közepén folydogál mély árkában a Bódva. Itt még patak csupán, deszkapallóktól szaggatott parttal. A Fábry nagyapa ültette kettős hársfasor kísér egy darabon. „Kétoldalt a patak — az itt eredő Bódva — mentén nyolcvanéves hársfasor. A stószi Unter der Linden nagyapám eszméje és műve volt. Szép is. Árnyat is adó sora egyik sétahelyem. Az első hárs a ház előtt áll, a patak itt kanyarodik el a kertek mögé.” Végre kibukkan a kocsikerekektől szabdalt csapás végében a sarokvasára billent, rozsdás temetőkapu. A hantok közül kimagasló dombocskán, a falu fölé magasodik a sír: „Fábry Zoltán 1897—1970. Vox humana.” A temető teraszos lejtőjén fölpercegnek a nemrégiben gyújtott mécsesek. Rá-rábólint egy örökzöld lombkorona. Nem tudom, milyen fajta növény, hogy színét ilyenkor is konokan őrzi. Talán egész életén át. A hegyoldal őszi tarka gazdaságában mutatja magát. A Bódva fölső völgyében, kivágott szálfák nedves kérgén csillan a hegycsúcsra ült napkorong fénye. Lejjebb — Fábry bronzarcának tekintetét követve — a falu összetorlódott házai fölülről. Nem törpék már, hanem kedves foltok a zöldessárga párában. Odébb, a Stószfürdőt takaró hegyoldal lejtője. Néha emberek tűnnek föl a füves oldalban, távoli csapások felől jövet. E csönd középpontjában áll a sír fehér köve és bronzarcú szobra. Koszorúk, az utókor virágai. Mögötte az örökzöld fa sudáran őrködik, akár a rettenthetetlen pompéji katona. Körben német, magyar, szlovák föliratú fejfák, keresztek. Bágyadt a nap felhőkön tükröződő visszfénye, amikor leereszkedek a temetői úton a kis házak közé. A fehér falak közben törpékké nőttek az erdőből előbújó árnyékoktól. Hűvös szél kavarja körül a fcésgyár visszhangos épületét, ahol a buszmegálló- és az újságospavilon állnak. A fekete ablakokban időnként fölvöröslik a vaslágyító izzás. Kassára visszaútban lapozgatok az ajándékul kapott Fábry-kötetben: a Vox humana szlovák nyelvű kiadásában. Olvasom az első sorokat. Zázobany pátos uhorskych mierovych rokov pociatku storocia sa zachvel ostrym hlasam vtá- ka-burliváka...” Nem értem a szöveget, de érzem az ismerős csengésű nyelv mögött a Fábry-i szólam tömörségét, definíció szigorúságú megfogalmazását. Idegen nyelven is ismerősek a mondatai, mert érvényük túllép a nyelvi korlátokon. Mezey László Miklós 20
