Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Hallama Erzsébet: Narancs és tolószék

nénjétől való, azt mondják, széki minta. Széki vagy nem széki, ráfolyt a kávé, de a feleségem nem vitte ki, hogy kimossa, csak ült velem szemben és nézett. Jól van, azt mondja, hát majd nem teszel többé parókát. Nem tudtam, mit akar ezzel a parókával, azt hittem, azt, hogy kopaszodom, vagy nem tudom, mit hittem, de tépni kezdtem a hajam. Vagy teszel, mondja, nincs abban semmi, annyian hordanak parókát. Akkor mondtam meg neki, hogy tőkelhalmáj érkezett a klubba, amit Cofi annyira szeretett, kéne neki venni, hátha még most is szereti. Dehát a Cofinak volt ügyeletes szeretője, mondta a feleségem, vigyen az. És akkor én kiabálni kezdtem, hogy igen, én is lefe- küldtem vele, naésaztán, régen volt, és a Cofi egy olyan szerencsétlen adakozó marha volt, miért ne lehetett volna pár kellemes estéje, mása se volt, legfeljebb pár kellemes estéje, most már úgyis vége az egésznek, a Cofi megbénult, élőhalott, mindenki elfelejtette, én is elfelejtettem, két éve eszembe se jutott.

Nahát akkor sírtam, ha jól emlékszem. Nincs kizárva, hogy a premier miatt is, annyit dolgoztam vele, mint egy állat, és nem voltam jó, tudom, végig tudtam, éreztem, hogy szétesik az egész előadás, darabokban van a darab, ott mászkálunk, tiprunk a törmeléken, a többiek is, de én is. Nem lehetett megfogni, összeszedni, kihullott a kezünk közül. Ezért gürcöl az ember. Aztán összeesik az utcán, beviszik valami kórházba, nincsenek iratai, mire azonosítják és értesítik a színházat, már megbénult, meghülyült, nem tud beszélni, vége, már oda se mennek, minek, az ember kap egy csíkos pizsamát, belökik egy ágyra és kész. Te nem fogod úgy végezni, mondta a feleségem, de nem hittem neki. Ha az Atyaisten jön be az ajtón, és mindent megígér, annak se hittem volna. Még összetörtem egy herendi vázát is, mint utóbb kiderült.

Na jó, nem vagyok már fiatal, megviselt ez a sok munka. Az ember végül mindig kimászik a kiborulásokból, legalábbis egy ideig. Hogy meddig, nem tudom. Hatvanéves még nem voltam, hetven se, így hát előre nem nyilatkozhatom.

Mindenesetre ezek voltak az előzmények. Harmadnap a feleségem közölte, hogy kiderítette, melyik otthonban van a Cofi, vett narancsot és természetesen tőkehalmájkonzervet is, három dobozzal. Reméli, elég lesz, mondta. Sóbálvánnyá meredtem. Nem mondom, hogy elfelejtettem mindent, de valahogy az agyam homályába került vissza. Viszont már ott voltak a konzerves dobozok meg a narancs egy szatyorban. így hát elindultunk.

Azt aztán aligha bírom elmondani, azt a pillanatot, amikor megláttuk Cofit. Mindig molett nő volt, ezért imádta a közönség, jól viselte a kövérségét, humorral. Rengeteget röhögtek rajta, és meg kell mondanom, még mi is, kollégák. Kis varkocsba kötötte a haját, innen kapta a nevét is valamikor az ősidőkben, őrült cuccokat húzott fel és bohóckodott. Egyszer egy nagyon hülye olasz bohózatban, már a címét is elfelejtettem, szobalányt alakított. Az egész lapos vacakot ő dobta

fel ezzel a jelenettel, amikor a főszereplő háta mögött annak minden mozdulatát leutánozta. A rendező először őrjöngött, aztán virágcsokrot küldött neki. A közönség majd széttépte. Sose tudtam, honnan hozta a Cofi ezt a vérbeli intelligens humorát, mert egy szegénységbe ragadt, savanyú családban nőtt fel, minden fillérét hazaküldte nekik, amíg éltek. Cofi mindig támogatott valakit, a szülei után az öccsét, aztán valami sápkóros rokonkislányt, mit tudom én, de magára sose volt egy vasa se. Ilyen volt Cofi. Boldog-boldogtalannal szerelembe esett, minden bánatos hímet megsajnált, úgy kihasználták, hogy rossz volt nézni. Mi még egészen fiatalon akadtunk össze, aztán Cofi a haverom lett. Néhányszor megpróbáltam egyenesbe taszigálni, de hiába. Szállj le rólam, főmázlista, mondta, nem érted, mindenki nem nyerhet, mert akkor csődbe menne a bank. Én vagyok a kis kék dereglye, mondta, lesütötte a szemét, pufók kezét rátette a hasára, és nekem megint röhögnöm kellett.

Most meg itt feküdt legalább húsz kilóval köny- nyebben, önmagából kifordult, ráncos arc, eres fehér kezek a tarkón, itt feküdt mozdulatlanul. Egészen rémületes volt. Megálltam és nem bírtam közelebb lépni, ő meg rámnézett, és ettől végképp földbe gyökereztem. Tudtam, hogy leolvashatja az arcomról az iszonyatot, és odébb akartam menni vagy valami. De nem bírtam. Olcsó rózsaszínű hálóing volt rajta, valami vastag anyagból, lesírt róla, hogy kincstári darab.

A feleségem szerencsére félretolt és odament, nagy beszédbe kezdett, hogy a tőkehalmájat én vettem, direkt Cofinak, a klubban beszéltünk róla, és a többiek is be akartak jönni, meg ilyesmik. Megfogta Cofi kezét, fecsegett, duruzsolt, hogy ez a kis fogyás valósággal jól áll neki, meghámozott egy narancsot, gerezdekre tépte és megetette vele. Cofi ette a narancsot, a szájából csurgóit a narancs leve, a szeméből meg a könny. Aztán beviharzott egy fehérköpenyes nő, jaj istenem, ha tudta volna, hogy a művésznőnek látogatói lesznek, hát akkor így meg úgy, engem kiküldtek, aztán beengedtek, akkor már Cofi egy tolószékben ült plédbe burkolva, és kitolhattuk a kertbe. Ott tologattuk egy kicsit, akkor már én is mesélgettem erről arról, de egyébként nem tudom, hogy zajlott le az egész. A végén a nővér papírt és ceruzát hozott, és Cofi iszonyú lassúsággal rákörmölte a papírra: KÖSZ.

Aztán bementünk még egyszer-kétszer, és egy- szercsak mi lettünk a Cofi rendszeres látogatói. Ügy kezeltek bennünket a nővérek, mintha mi lennénk a rokonság. Nagyon szép almát kaptam, mondja például a feleségem, beugrottam Cofihoz, vittem neki is belőle. Mióta a fiunk főiskolás, amúgy is kihalt a ház. Hát így aztán húsvét közeledvén én is azt mondtam a feleségemnek: ha Kristóf nem jön haza, nem kéne a Cofit kihozni egy kicsit? Kihoztuk. Nem volt valami egyszerű ügy, a lépcsőkön kézben kellett le- meg fölcipelni. Beállított aztán egy csapat gyerek is, a feleségem tanítványai, locsolni jöttek, kaptak tortát, volt nagy kólaivászat. Fölismertem egy-két arcot közülük, mert a feleségem avval az öszvérmakacs14