Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonczy Miklós: Csontváry öröksége

vágyatkeltő, mint volt Kleopátra idejében. Hajuk fekete, mint a trópusi éjszaka, arcuk ovális, benne hatalmas, mandulavágású szemekkel, amelyek úgy néznek az emberre, mint valami gyönyörű színes istennőszobrok”. Elég egy pillantást vetni Csont- váry előbb említett mesterművére; — ezen is a Cleopátra-idő elevenedik meg vonzó hangulatával, nemes mozgásával, fekete hajú, hosszú szöknyájú nők kanyar-suhanásával.

Rafael Győző egy villanásnyira találkozott Csont- váryval a végső dráma időszakában, Boromisza Tibor csak szellemi örökségével gazdálkodott a Hortobágyon, életművének Hortobágy-részleté- vel, de egész látóhatárának teljes nézőpontjából szemlélve ezt az állomást. Amikor 1930-ban Csont- váry-kiállítás nyílt az Ernst Múzeumban, Boromisza Tibor cikket írt művészetéről Bajcsy-Zsilinsz- ky Endre lapjába, az „Előré”-be. Olyan poézissal indítja írását, mely Petőfi, Csontváry, Móricz Zsigmond és saját szemléletét ötvözi, összegzi, s eredménye a Hortobágy önarcképe lesz: „Az őszi szél végigsuhint a hortobágyi puszta felett, az ökörnyál elnyújtott finom szövedéke csillog-villog a reggeli harmat gyöngyözésében, a rőt avar fölött”. Akár Lakatos József, ő is a rámért magányt fájlalja, ez is hozzájárult ahhoz a sorshoz, hogy „Gigantikus belső erőktől fűtött temperamentumának szűk volt a világ. Lázas rohanásban festette végig a Kárpátoktól Taormináig, Egyiptomig és Jeruzsálemig mindazt, ami lélekbemarkoló és monumentális”. Ugyancsak ő írja, nem tehetett mást, hiszen a debreceni Múzeum a Hortobágyról festett képét visszautasította magabiztos fölénynyel. Idézi Boromisza Csontváry mondását is, melyre a hortobágyi nagycsárdában emlékeztek: „Ahogy legendázzák, egy nagy, hosszú és keskeny képet cselekedett. Kiszaladt a nagyhídra, szétnézett a pusztában, beszaladt a csárdái szobába és festett.

— Miért nem kint dolgozik — kérdezte egy idevalósi —, minek a fáradságos ki-be szaladgálás?

— Hát kérem, az ember kint megfigyel, aztán átértékeli és festi. Nem rabszolgája a művész a természetnek!” Picasso hasonlót mondott — ebben találkozott lángelméjük, szövetségesük volt és maradt a természet — szabad képzeletükkel használták bő forrásait. Egy biztos, Csontváry tág és kötetlen függetlensége impulzust adott az utána következő festőnemzedékeknek utuk bátor választásához, a nagy és egyetlen motívumkereséshez, így Boromisza Tibor sajátos téma- és stílusválasztásához is hozzájárult.

Adódnák véletlen találkozások is. Weöres Sándor lírai szigete az „Alkonysugár”-ban.

„kinn felharsan a foltos hegyoldal,

mészáros-kötény borítja vállig!”

Régebben a mészárosok sárga bőrkötényt hordták, ilyen „mészáros-kötény” borítja Taormináját is, e vehemens részlet akaratlan utóda e verstöredék, mely Füst Milán szerint a költő legizgalmasabb képe. A bibliai tájak régóta jelentenek vonzást. Az angol preraffaeliták közül Holman Hunt Kafarnaum porlepte fügefáit festette nagy előszeretettel, minden képénék ismertek a forrásai és követői. Nem a minőséget illetően, hisz ebben mindig rendkívülit alkotott, hanem a folyamatot tekintve.

Gy. Vad Erzsébet Csontváry-sorozata

Különös dolog történt 198L decemberében. Gy. Vad Erzsébet festőművész jártá'ban-keltében hosz- szasan figyelt ismételten is egy 150 esztendős gesztenyefát. A fa haldoklásának utolsó napjaiban ismerte meg ezt a kiszáradt gesztenyét a János Kórház kertjében, ahol Csontváry utolsó napjait élte. A fa küzdelme, szenvedése a festőre emlékeztette. Közvetlenül karácsony előtt határozta el, hogy lerajzolja. Addigra kivágták, joggal féltek, hogy rádől és összelapítja a két virágüzletet. Így a döbbenet első óráiban már csak emlékezetből tudta megrajzolni monumentális magányát, de legalább volt emlékezete, mert ez a feltámasztó megrázkódtatás ereményezte, hogy elhatározta, megfesti minden itthoni motívumát, ahogy a hortobágyi híd, a Keleti pályaudvar éjjel sugározza villanyfényes önmagát. E sorozatban helyezte el egykori műtermének lépcsőfeljáróját, síremlékét a Kerepesi úti temetőben, és a Tátrát is, egykori lakóháza falán látható emléktábláját. Csontváry nyomába eredt, azt kutatta, hogy fellelhető motívumai most mivel lephetik meg őt, mit adományozhatnak neki, aki túrkevei szélső házak, nagykunsági parasztszékek és tulipánok festője, akit fészerek kacatai hoztak eddig lázba és kalapos parasztok, kerekes kúthoz támasztott hordók és a tavasz a budaörsi kertekben. A János Kórház haldokló gesztenyéje Csontváryhoz vezette és ő nyomába eredt.

Ezt a fát egyeztette Csontváry „Magányos céd- rus”-ával, s a barna tónusokkal fogalmazott ághálózat egyszerre idézi a fa és a nagy festő elmúlását, a vastag törzs és az elszáradt ágak hangsúlyozottan emlékeztetnek nemcsak a János Kórház egykori fájára, hanem Csontváry cédrusára is. A valóságban is így volt, a képen hasonlóképpen örökítődik. A „Keleti pályaudvar éjjel” c. képét Csontváry 1902-ben festette, Gy. Vad Erzsébet úgy változtatott rajta, ahogy benne él — a flaszterre odaálmodott egy túrkevei tölgyet, benne ez a tér ezt a kiegészítést követeli. Ami a „Tátrá”-t illeti, Gy. Vad Erzsébet nem követi a Tarpatak völgyét, csak a csúcsokat idézi, arra összpontosít. A Hortobágyi hídnál is két pillérívet választ ki, kiragad egy részletet, felnagyítja, hegemonizálja. Egykori otthonának lépcsőkanyarjában szimbolikus alak halad fölfelé, mintha Csontváry lépkedne — ’ állandósult jelen idő. Az utcakép is szelektált, kiemelt — egy autó halad el a festő emléktáblája előtt és a közönség ezúttal egyetlen fa, magányos, száradt. A síremlék figurája palettát tart a kezében —* Kerényi Jenő ezt az örök készenlétet ragadta meg Csontváry személyiségéből. Gy. Vad Erzsébet még egy virágcsökrot is helyez rá — emlékezésül. A háttérben itt is kiszáradt fák. Sorozatának vázlatai és változatai is izgalmasak. A másik „Tátra” variáns a magaslatok sziklás ellenpontjaként a völgy ritmikus vájatait is idézi és a hortobágyi híd is több lehetőséget tár

12