Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - MÚLTUNK JELENE - Németi Gábor: A hatvani munkásság a nagy gazdasági válság küszöbén
amelynek Karácsony József lett az elnöke, tagjai között pedig ott volt Vajda István, Juhász József, Schrei János, Garami András, ffj. Tapolasányi István, Pap Gyula, Káré József és Szilágyi Imre. Amikor a bizottság felkereste a munkaadókat, és előterjesztette a munkásság bérkövetelését, sajnálkozva válaszolták, hogy azokat nem tudják teljesíteni. Elismerték ugyan, hogy a munkálatok megkezdése óta növekedett a kenyér és más fontos élelmiszerek ára, de amikor elvállalták az építkezést a gyártól, amikor felfogadták a munkásakat, akkor nem tudhattak a később beköivetkeBŐ'áremelkedésről, ők az akkori árakhoz számolták a költségeket, kötötték a megállapodást a munkásokkal és a gyárral egyaránt. Ekkor a bizottság bejelentette, hogy mivel a munkaadók elutasítják a munkások indokolt kérését, beszüntetik a munkát, sztrájkba lépnek. Erről az elhatározásról értesítették a MÉMOSZ budapesti központját is, és kérték, hogy nyújtsanak segítséget a hatvani munkások jogos követeléseinek kiharcolásához. A MÉMOSZ-központ tudomásul vette a bejelentést és egy Sütő József nevű tapasztalt szakszervezeti vezetőt bízott meg azzal, hogy utazzon Hatvanba, tanácsaival segítsen a hatvani szaktársaknak, a munkaadókkal folytatott tanácskozásokon pedig képviselje a MÉMOSZ központját. A sztrájkbizottság tanácskozásának a színhelye a szakszervezeti helyiség, amely abban az időben a mai Tanács utcában volt, a mostani Füszért Vállalat irodájának helyén. Itt őrizték a Szakszervezet könyvtárát is. Itt szerkesztették meg azt a kollektív szerződést, amelyben rögzíteni kívánták az építőmunkások és a munkáltatók jogait, kötelességeit. A sztrájkoló munkásság gyülekezőhelye a Nógrád- patak melett volt, a mostani cukorgyári sportpálya területén. Ez közelebb volt a cukorgyárhoz is, a vasútállomáshoz is, innen jobban figyelemmel lehetett tartani, nem kísérelnek-e meg sztrájktörőket munkába állítani. A sztrájkbizottság négyszer is leült tárgyalni a munkaadókkal, de nem tudtak eredményre jutni, mert például a munkások a 40 filléres órabér helyett 1 pengőt követeltek, a vállalkozók csak 70 fillért voltak hajlandók megadni. Ötödször a munkaadók már nem voltak hajlandók tárgyalást kezdeni, de mivel a cukorgyár igazgatósága sürgette az átalakítási munkák befejezését, elhatározták, hogy más vidékről toboroznak munkásokat. A sztrájkolok azonban éberek voltak, felkészültek erre is, és már a vasútállomáson fogadták az idegenből érkező munkásokat, felvilágosították, hogy sztrájktörésre akarják felhasználni őket. így sikerült megakadályozni a vállalkozóknak ezt a mesterkedését. Ez után a munkaadók a hatóság közreműködését kérték, tegyen igazságot, bírják rá a munkásokat a munka felvételére vagy arra, hogy ne akadályozzák sztrájktörők alkalmazását. Kékesi szolgabíró magához kérette a munkaadók és a munkások képviselőit. Meghallgatta mindkét fél álláspontját, de nem tudott igazságot tenni. így az utolsó lehetőség sem hozott megoldást. TJjból megtanácskozták az ügyet és kölcsönös engedményeket téve háromhetes sztrájk után 1928. június 4-én aláírták a kollektív szerződést. Először a MÉMOSZ központja megbízásából Sütő József, aztán a hatvani munkások megbízottjai, majd a munkaadók élükön Ring Gyulával. Végül dr. Murczkó László főszolgabíró láttamozta. Érdemes közelebbről szemügyre venni, mit tartalmazott ez az 1928-ban kiharcolt kollektív szerződés, mert képet kaphattunk arról, milyen viszonyok között, hogyan dolgoztak, miért küzdöttek a hatvani építőmunkások. Minden munkásnak munkakönyvvel kell rendelkeznie, amelyet a munkába lépés napján a munkaadónak köteles átadni. A munkaadó köteles a munkást bejelenteni a hatóságnál és az Országos Munkabiztosító Pénztárnál. Igen nagy vívmány, hogy a munkaadókat rá tudták bírni: csak MÉMOSZ-tagokat alkalmazzanak, a vitás kérdéseket a szakszervezeti bizalmi véleményének tekintetbevételével oldják meg. Ha nem tudnak megegyezésre jutni, a MÉMOSZ-központ kiküldöttjét is be kell vonni a tárgyalásokba. A napi munkaidő 10 óra, amely reggel 7 órától, este 6 óráig tart egy órai ebédszünettel. Nagy sérelme az a magyar munkásosztálynak, hogy ez időben Európában csak két országban nincs 8 órai munkaidő: Törökországban és Magyarországon. Fizetett szabadság nincs, csak a heti fizetés alkalmával egy óra, húsvét, pünkösd és Szent István ünnepnapokat megelőző napon 2 óra, ha a munkások délután 4 óráig dolgoznak. Meg kell fizetni a munkaidőt akkor is, ha anyaghiány miatt vagy a segédmunkások sztrájkja miatt nem tudnak dolgozni, az építőmunkások. Sikerült kivívni, hogy a kollektív szerződésbe bevegyék: „május 1” munkásünnep, amikor a munka szünetel. Igaz, bért erre a napra nem fizetnek a munkaadók, mégis nagy eredmény ez, hiszen ebben az időben majdhogynem a kommunistasággal volt azonos a rendőrség szemében a május elseje megünneplése. A szerződésben megtalálhatók az elemi munka- feltételek leírása; megfelelő öltözőhelyiség (hidegben fűtve) tiszta ivóvíz, bizonyos szerszámok. A munkás—munkaadó kapcsolatra kitérve előírja a szerződés, hogy egymással ,.a minden embernek járó tisztelet hangján” beszéljenek. A munkások kötelesek a munkaadók utasításait teljesíteni, ha azok szakmábavágók. Ezután részletesen leírják a különböző szakképzettségű munkások munkabérét a különböző évszakokban és munkahelyeken, másrészt a munkások által elérendő minimális munkateljesítményeket. Az 1928-ban kivívott kollektív szerződés, a benne foglalt jogosultságok, a munkabér felemeltetése nagy győzelme volt a hatvani építőmunkásoknak. Olyan siker, amely erőt adott a gazdasági válság nehézségeinek elviseléséhez. Még a felszabadulás után is büszkén emlegették, „ebben az időben a hatvani építőmunkásók a munkabér mértékét tekintve másodikok voltak az országban, csak Budapesten tudtak magasabb bért kiharcolni az építők. Németi Gábor 41
