Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Suha Andor: Utcák, házak

téses cselédszoba már biztos volt, csak addig. .. Természetesen eladdig is laktam valahol, 1962-ben, szeptember előtt. Először a Dob utca 33. számú házban, a Klauzál tér sarkán, egy idős rokon ci­gány néninél, aki földián volt, és nem fogadta el tőlem elsején a lakibért, de hónap köbben állan­dóan kölcsönkért. Viszont olyan finom bablevest, mint nála, sehol sem ettem e széles nagy világon, füstölt lókolbásszal, persze. Habarta, rántotta, zöldségelte, tejfölözte a bablevest, a bableves ösz- szes készítési módszerét, ízét egy fazékba sűrí­tette, fölséges volt, no igen, cseresznyepaprikával. Csúnya, nagy bérház volt, omladozó, piszkos fa­lakkal, számomra fura emberekkel. A szobám is csúnya volt, elhanyagolt. Vaságy, benne szalma­zsák, tiszta ágynemű, a falon szűzmáriakép, a padlón szőnyeg helyett újságpapír. Ablakom egy hatalmas, málladozó tűzfalra nézett, hogy föléb­redtem, mindig elszomorodtam a képtől. Nem volt kedvem korán hazajárni, ültem a szövetség ele­gáns klubjában, de jó volna ittt lakni, gondoltam időnként. A házmesternének tisztességes kapupénzt adtam, állandóan éjfél után csengettem föl álmá­ból. Fiatal nő volt, eltörődött, de a fáradtság sem tudta elkendőzni különös, érdekes szépségét. Szép volt, fáradt volt, és egy kissé bomlott voná- sú, egzaltált. Rögtön az első éjszaka elmondotta, hogy a férje buszsofőr. A második héten már bi­zalmába fogadott, panaszkodott. A harmadik hé­ten már mindent tudtam a férjéről, róla, az asz- szonyról, családi életükről. A sofőr verte az asz- szonyt, kevés pénzt adott haza és az a kalauznő volt a szeretője, akivel egy kocsin dolgozott. A házmestemé már meg is vente ezt a hölgyet, őt meg a férje. Álltunk a kapuban, ő beszélt, én megértőén bó­logattam, jöttek a korhely lakók, együtt enged­tük be őket. Mentem volna már, bármilyen is a szobám, éjjeli lámpám van, és a könyvem érdeke­sebb ennél a históriánál. Amikor észrevette, hogy búcsúzni készülök, mindig megszólalt és mindig ugyanazt mondta. — Nem érdemes lefeküdnöm, úgyis minden öt perőben felkeltenek. A negyedik héten minden este igyekeztem ka­puzárás előtt megtérni. Az ötödik héten, éppen hétfőn, óh, balga feledékenység, éjjel egy órakor csengettem. Amíg vártam, szorongva féltem a ta­lálkozás tói. — Maga az? — kérdezte hidegen. — Csókolom ... — köszöntem feleletként. — Maga csak ne csókolgasson, a férjem kite­keri a nyakát. Azt üzeni, hogy szálljon le rólam. Az alumíniumot elráktaim, papírpénzt gyűrö- getitem a markomban, azt nyújtottam felé. Elvet­te, meghatódott. — Nem marad egy kicsit? — kérdezte — úgy­is jönnék, azonnal. — Álmos vagyok — válaszoltam, és tudtam, hogy én a 10 forinttal megváltottam magam az éjszakai beszélgetéstől. A buszsofőr ezentúl is a kalauznő fejét fogja elcsavarni, nem az én nya­kamat, kajánkodtam a lépcsőház féhomályában. Azért egy hétig minden este sompolyogva tértem haza, kapuzárás előtt. Amikor először mentem megint éjfél után. ketten nyitottak kaput. Da­dogtam valamit, most a tízest raktam vissza a zsebembe, ujjaim alumíniumra akadtak, azt nyúj­tottam az asszonynak. Közben néztem az új fiú arcát, no lám, megvan az utódom. Annyit mond­tam : — Köszönöm. „Valami fiuk ász, nagyképű, felvágós”, szállt utánam az asszony hangja. Jóféle lehet, annál az öreg cigányálsszonynál lakik, az első emelet hat­ban.” A konyhában szétnéztem, a fazékban bableves volt, teteje bőrödzött már. Benne merőkanál, meg­ettem az egészet, úgy hidegen, a merőkanállal, állva. A szerkesztőségben éppen egy dolgozaton töp­rengtem, kivágódott az ajtó, belépett egy ismerős asszony Egerből. Balján kicsinye, jobbjában ha­talmas vulikánfilber. — Maga tudja a legjobban, hogyan lakunk mi odalent. És maga azt ígérte, hogy januárban, mi­kor elosztják az új lakásokat, mi leszünk az el­sők. Közben maga hűtlénül elhagyta a várost, ide dezertált a fővárosiba. Mondanom sem kell, a lakást elosztották és nekünk nem adtak! — mondta lihegve e néhány vádló szót és sírt és zo­kogott. A nők reménytelenül, szomorúan sírnak. Álltam ott, a könnyei előtt, mint ló a réten, őszi esőiben. Megfogtam a telefont, istenem, ki hallgat ott még rám? Feri, a tanácselnök, hiszen ő a tej­testvérem .. . — Halló, halló, te vagy? öregem, hogyan le­het ilyesmit csinálni, hogy tudtátok megtenni, hogy tudtok ilyen igazságtalanok lenni? — Ne ordíts! Tévedés történt, már kész az új lakáskiutalás, az asszony, illetve a férje nevére. — Ismételd... — a kagylót az asszony fülé­hez tettem. Sírt, de már az öröm könnyei hul­lottak. A kagylót visszavettem. — Köszönöm, öregem, nagyon köszönöm. — Te gazember! — hallottam a drót másik vé­géről. — Az vagyak, született gazember, a te rokonod — mondtam nevetve. Májusban a cigánymama megkapta az enge­délyt, kivándorolt Amerikáiba. A fia a New York-i Metropolitan első hegedűse, a lánya is od'a ment férjhez, és most már az öregasszony is ott főzi a felhőkarcolók között a báblevest. Különös év volt, írhatnám, nyomasztó. Hogy mégsem törtem le, talán azért volt, mert mintegy a szenvedés iskolájának, a szenvedés tanulmány­úit jánaik fogtam fel ezt az évet. Nyáron a Nagymező utcáiban laktam, szemben a Moulin Rouge-zsal, egyszoba-,komfortban. A lakás Mátrai Karcsié volt, ilyenkor, szezonban, lement a Balatonra egy zenekarral, tépni a nagy­bőgő húrjait. Érettségizett, intelligens cigányfiú volt. Gyöngyösön katonáskodott, ott, ahol én él­tem. Már őrmester volt, ültünk egy asztalnál, de nem bírta sokáig, fölugrott, odament a zenekar­hoz, elvette a bőgőt, olyan hangulatot varázsolt, a cigányok is mulattak. Pesten is bejártam hozzá a kávéházba, ahol játszott. Jószívű fiú volt. Ál­14

Next

/
Thumbnails
Contents