Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Szőke Domonkos: Egy huszadik századi magyar történetíró: Szekfü Gyula
kizárólagosan meghatározó jelentőségű szülőföldélmény ihlette Jeszenyin költészetét is.) Izsák József kismonográfiájában a műfaji tagolást választja rendszerező elvnek és a történetiséget ezen belül érzékelteti. Külön érdeme, hogy részletesen foglalkozik Tamási drámáival. Valóban az ismertetés szándéka és az újrafelfedezés öröme hatja át könyvét. Az életutat és az életművet az író korának és a szülőföldnek kettős látcsövén keresztül szemlélteti. Az alkotópálya periodizációját a belső fejlődés és az életút fordulóira építi. A romantikus népiség korszakának tekinti a pályakezdést (1922—29). A második szakaszban a népi realizmus nagy alkotásait „miti- záló” közjátékok szakítják meg (1929—39), majd az átmeneti válság korszaka 1939-től 1952-ig tart. A realizmus új minőségét hozza az 1953-tól az író haláláig, 1966-ig tartó időszak. Izsák utal arra is, hogy Tamási életművének legméltóbb folytatója az egy nemzedékkel fiatalabb Sütő András, aki nemcsak az írói örökséget, de az őrhelyet, a Tamási megfogalmazta „Irodalmon túl népi és nemzeti feladatot” is vállalja. Taxner-Tóth Ernő szerint (Tamási Áron, Bp. 1973.) Tamási az epikus ábrázolás előtt új utakat nyitott, de ezeket maga sem járta végig. Az új utak járhatóságát is kétsébe vonja, a követhetőséget csupán a sokrétű ábrázolás zárt modelljében tartja lehetségesnek. A „második nemzedék” a realizmus új változatait teremtette meg: Tamási, Németh László, Déry Tibor legjobb művei jelzik az újítás legnagyobb eredményeit. (Taxner-Tóth könyve további taglalást, megvitatást érdemelne!) Egy huszadik századi magyar történetíró: Szekfü Gyula Az évfordulós megemlékezések nem mindig kedveznek annak, hogy rendkívülien gazdag életpályát és művök sokaságát adó történetírói teljesítmények összegző és analitikus elemzését adják. Igaz, a történetírói teljesítményeket is, sine ina et studio elve szerint, Tacitus óta kötelezően azonos megítélési szempontok alapján illik minősíteni, de ugyanúgy mint maga a történelem, a történetíró is gyakran esik annak áldozatává, hogy szellemi teljesítményeit haraggal, olykor elfogultsággal minősítik. Szekfü Gyula szellemi életútja során, s nem kevésbé az utókori értékelésben, gyakran esett ennék áldozatává. Most, amikor születésének századik évfordulóján ezzel az írással tisztelegnénk emlékének, csupán arra vállalkozhatunk, hogy a személyes élét- út és a tudományos pálya egy-egy szakaszát áttekintsük. Hiszen van mit számba venni, kötetekre rúgó életműve, terjedelmes publicisztikai írásai szellemi életünk ma is jelenlevő öröksége. Közel harminc évvel halála után egyre jobban szaporodnak életművével, szellemi hagyatékával foglalkozó cikkeknek, tanulmányoknak a számai. A Szekfü-kutatásnak ez a reneszánsza természeteÖsszefoglalás helyett Tamásiról Illés Endre írja: „Tamási Áron bátorító, életet megszerettető író, aki mindig bizakodó mítoszokat varázsol szorongásaiból, jó hírt hozó ifjú hősöket vezet elénk a megtántorodó reménytelenségből”. Egy életmű-sorozatban történő kiadás tenné csak lehetővé, hogy az életet megszerettető Tamásival megismerkedhessenek az olvasók. A kritika hajlandónak mutatkozik egy tá- gabb ölelésű realizmus nevében az írót és életművét harag és részrehajlás nélkül értékelni. A legfontosabb tanulmányok, könyvek vázlatos áttekintése is az eddigi részeredményeket ösz- szegező, a sürgető problémákat megoldó Tamási- monográfia szükségességét bizonyítja. Az értékelések, értelmezések biztonytalanságai közt egy tisztázó érvényű Tamási-monográfia bizonyára rendet teremt, ha megírására a 20. századi hazai és romániai magyar irodalmat szerves fejlődésben ismerő irodalomtörténész vállalkozik. A kritikának és irodalomtörténetnek azt az életből és művekből ismert Tamásit kell felmutatnia, aki Újvidéken így fogalmazta meg az idő és tér határain túlmutató üzenetét Fehér Ferenc visszaemlékezése szerint: „egy mesét mondott el a balladák tündérvárának a fölépítéséről, amely- nék négy fala a négy világtájra kellett, hogy nézzen, de hasztalan építették föl keleti falát — a nyugati reggelre leomlott, s mire az északit felrakták, a déli dőlt össze... Mind a négy falához egyszerre, közös erővel kellett odaállniuk a négy világtáj embereinek, hogy végül ott csillogjon elpusztíthatatlanul a mesék vára. ..” (Hazavezérlő csillagok. 232.) Cs. Varga István sen nemcsak az évfordulós alkalomból fakad, hanem sokkal inkább annak a problémafelvetésekben rendkívülien gazdag életműnek is szól, amely a magyar történelemnek az államalapítástól az 1945-ös átalakulás közötti periódusának legfontosabb kérdéseit egyaránt felöleli. S túl ezen a széles szakmai-tematikai spektrumon, a történetíró felé mutatkozó érdeklődés motivációi között része van annak a sajátos kutatói módszernek is, amely a történelmet nemzedéki keretben, s egyben olyan determinációs összefüggésben értelmezi, ahol gazdasági, társadalmi, eszmei, pszichikai összetevők egyaránt jelen vannak. Ritkán szoktunk hivatkozni arra, hogy szellemi, társadalmi és politikai életpályák megítélésénél a családi körülmények, az iskolai neveltetés, a szakmai útbaindítást meghatározó szellemi miliő körülményeit is számításba vegyük. Szekfü Gyula pályájának formálódásában, szellemi habitusának alakulásában pedig ennék is rendkívüli jelentősége van. Székesfehérvárott született 1883. május 23-án, egy köztiszteletben álló, közepesen jó módú, erősen vallásos ügyvédcsaládiban. A vallásos nevelés, a fehérvári cisztercita gimnáziumban el52
