Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 3. szám - JELENÜNK - Szabados Lajos - Hekeli Sándor: Nyugdíjasok az egri főiskolán

kén valljuk, hogy ez a legolcsóbb Képzési forma, mivel várhatóan több mint 30 fő végzi el ezt a főiskolát, egy-egy hallgató kétéves képzésének 2000 forint a költsége. Nem tudtuk és nem is tudjuk elfogadni azt a felvetést sem, hogy ilyen nehéz gazdasági helyzetben nem szabad ezzel terhelni az állami költségvetést. Egyrészt azért, mert nem nagy összegről van szó, másrészt pedig humánum kérdése a nyugdíjasokkal való foglalkozás és nem gazdasági kérdés. Társadalmunknak az a rétege, amely egy munkás, becsülettel végigdolgozott élet után kerül nyugdíjba, megérdemli a társadalom aktív tagjaitól a törődést.

Szólnunk kell a képzés „hasznáról” is, arról, mi térül meg ebből. Biztosak vagyunk abban, hogy a megszerzett tudás több oldalról is kamatozni fog. Nem akarunk nagy szavakat használni, de úgy érezzük, nem pénz és megtérülés kérdése elsősorban az, hogy az emberi élet egyik legkritikusabb időszakát hogyan élik át a nyugdíjasok. Szűkebb és tágabb környezetünknek sem mindegy, mivel foglalkoznak, mi köti le figyelmüket, hogyan tudják eltölteni megnövekedett szabad idejüket.

Terveinkben szerepelt a megtérülés elemzése is, amiről a későbbiekben még szólni fogunk.

A vélemények összegzéseként elmondhatjuk, hogy hálával tartozunk azoknak, akik kezdeményezésünk mellé álltak, akik várakozó álláspontra jutottak, de azoknak is, akik ellenzésüket fejezték ki. Hiszen felhívták a figyelmünket arra, ami talán fel sem vetődik bennünk, ha ezek a nehézségek nem jelentkeztek volna. Ez a kérdés nem kezelhető divatként, egyes emberek hóbortjaként. Mert, ha ez csak divat, és nem bizonyítottan a társadalom szükséglete, akkor nagyon gyorsan megszűnik, csak egy fellángolás lesz. A másfél éves kitartás és szorgalom már részben igazolta: nem erről van szó. Ugyanakkor ezek a kételkedések arra ösztönöztek, hogy tudományos megalapozottsággal és módszerekkel kell munkánkat végeznünk. Harcolnunk kell az elértéktelenedés tudata ellen azzal, hogy megőrizzük, sőt tovább is fejlesszük az eredeti személyiséget. Ha ezt sikerül bizonyítanunk, akkor a kételkedőket is nemes ügyünk mellé tudjuk állítani.

El kell azt is ismernünk, hogy a kezdeményezés időpontja véletlenül, de szerencsésen egybeesett az időskorúak nemzetközi évével. De már akkor is láttuk, hogy ezzel élnünk kell, visszaélnünk azonban nem szabad. Jóleső érzéssel nyugtázhatjuk a Művelődési Minisztérium erkölcsi és anyagi támogatását, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola vezetésének és tanárainak segítő szándékát.

„FIATALABBNAK ÉRZEM MAGAM.

AMIÓTA TANULOK ...”

Ilyen előzmények után jelent meg a Népújság 1981. július 23—i számában a felhívás: „Jelentkezőket vár az idősek főiskolája”. Ebben a cikkben adtunk tájékoztatást Heves megye lakosságának elképzeléseinkről és kértük az érdeklődőket a jelentkezésre. Az a közel 50 nyugdíjas, aki jelentkezett, kérdőívet kapott, amelyben elsősorban a szakok iránti érdeklődést kívántuk felderíteni. A heterogén érdeklődés miatt úgy döntöttünk, hogy a jelentkezőket irányítanunk is szükséges. Ezért egy megbeszélésre hívtuk őket össze, ahol ismertettük a szakokra történt jelentkezési arányokat, majd közöltük, hogy három szakot fogunk indítani, mégpedig azt a hármat, amelyik iránt a legnagyobb volt az érdeklődés. Azok. akik nem ezekre a szakokra kérték felvételüket, átjelentkezhettek.

Végül történelem és két idegen nyelv (angol és német) szakon indult meg a képzés.

További alternatív javaslatokkal is éltünk, melyek eldöntéséhez kértük a jelentkezők véleményét.

Például: milyen időközönként legyen foglalkozás — hetente kétszer, vagy egyszer, illetve kéthetenként egy alkalommal. Itt az a döntés született, hogy minden héten egy alkalommal találkoznak. A szakon kívül van-e szükségük egyéb ismeretekre? Ezt is igényelve alakult ki az a forma, amelyben jelenleg is dolgozunk. Ez a következő: minden héten egy alkalommal tartunk foglalkozásokat úgy, hogy három tanítási óra keretében foglalkoznak a szaktárgyakkal (tehát 3 csoportban történelmet, angolt és németet tanulnak), majd egy tanítási órában úgynevezett közös foglalkozást tartunk. A közös foglalkozások témáját is a hallgatók kérései alapján állítottuk össze. A közös foglalkozások témaigényeit így összegezhetjük: művészettörténeti, pszichológiával foglalkozó előadások, a televízió segítsége az ismeretszerzésben, a szép és helyes magyar beszéd, gerontológiai ismeretek gyarapítása. Jelenleg a három szakon több mint harmincam tanulnak.

Az eddigi lemorzsolódások okairól a következőket állapítottuk meg: több mint 10 fő már az első összejövetel, a hivatalos tanévnyitó előtt úgy nyilatkozott, hogy nem kíván bekapcsolódni a képzésbe, mert vagy nem talált magának megfelelő szakot, vagy nem így képzelte el a tanulást. A munka beindulása után a két nyelvszakon volt még kimaradás, melynek elsősorban az volt az oka, hogy néhányan nem tudtak felzárkózni a többséghez nyelvtudásban. Egy éve viszonylag állandó létszámmal dolgozunk. Ebből a megnyugtató és örömteli tényből is ki kell emelnünk, hogy a történelem szakon egyetlen lemorzsolódás sem volt.

Az egyszerűnek egyáltalán nem nevezhető előkészítő munka után — hiszen tapasztalatokat kellett gyűjteniük a szervezőknek is — iskolapadba ültek a megye különböző részeiből érkezett jelentkezők. Szorongva, tele bizonytalansággal. Bennük is számtalan kérdés fogalmazódott meg: vajon helytállnak-e itt, ahol nehéz egy fiatalnak is? Mit tanulnak majd? A barátságos fogadtatás, a segítőkész irányítás, amire nagy szükség volt különösen az első foglalkozásokon, végül is meghozta a várt eredményt. Megalakult a nyugdíjasok csoportja az egri főiskolán.

Az első találkozót 1981. novemberében a neveléstudományi tanszéken tartották. Érettségizettek, illetve korábban diplomát szerzett nyugdíjasok részvételével kezdődött el a munka az időskorúak országiban is első főiskoláján. Megőrizni az eredeti személyiséget, fékezni az aktív időszakot kö24