Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Alba László: Éhenkórász

veled a kórházba, mikor szálkát nyeltél. Anyád helyett vagyok anyád!

— Tudom és köszönöm . . .

— Ha tudnád, akkor nem járkálnának ide azok a lókötők. Megzabálják amit neked főzök. Szombaton is, mikor benéztem, hárman ették a rétesemet .. . rétesedet. Az a magas, fekete kabátos fiú úgy néz ki, mint a Hamlet sírásója. Egy ilyen madárijesztő ne mondja nekem, hogy kézcsókom, mert úgysem adom oda a kezem. Egyáltalán: ki ez az ember?

— író . .. olyan művészféle.

— Nekem mindegy, csak többet ne jöjjön ide.

— Jól van. Majd szólok . .. egyszer még biztos, hogy meglátogat.

— Miért?

— Visszahozza a magnót.

— Mutasd magad! Megvan még az aranyláncod? Órád? Na jó! A magnót gyorsan kérd vissza, s nehogy adjál még valamit! Meg sem állna vele a zálogházig.

— Csak nem gondolod, hogy bűnözőkkel barátkozom?

— Egy nőnek legyen tartása! Ez a legfontosabb. Meg a büszkeség. S közben tudj alkalmazkodni — mondja halkan. — Szerelem? Nem muszáj szerelmesnek lenni! Szeretni kell és gondolkodni. A férjedet tiszteld, gyerekeket szülj neki. Hát nekem csak egy sikerült... Mindenesetre anyádra nem hasonlítasz. Szerencsére. Este föltétien látogass meg, sütök tököt, de lehet, hogy tészta lesz belőle.

*

Az utcán tömeg, kis híján letapossák egymást. A kirakatokat szinte lehetetlen megközelíteni. Lézengő, fényképezőgépet lóbáló turisták özöne bénítja a forgalmat. Edit mindjárt az elején eldönti, hogy szokásával ellentétben nem vásárolja el mind az ezer forintot. Bemegy egy antikváriumba, hosz- szan böngészi a poros könyveket; rábukkan az Alexandriai négyesre. Megveszi, majd elsiet.

Felhívja a színházat:

— Bozsó Péter ügyelővel szeretnék beszélni.

— Még nem jött be — szűköli egy száraz női hang.

— Fél hét van, az első figyelmeztetőt már be kellett volna mondania.

— Bemondta helyette más. Egyáltalán: ki maga? Menyasszonya?

— Barátnője — mondja Edit csöndesen.

— Nézze, Péter itt füstölgőit délután, hogy nem közölték le valami írását. Később is láttam, amikor már eléggé be volt nyakalva. Na, de ilyenek ezek mind aranyoskám, nem kell rájuk haragudni, egy kis pofontól úgy elanyátlanodnak, hogy bánatukban kiszívnák a csapot is. Még adott egy százast, ha megy ki az altiszt, hozzon három szál rózsát. Itt áll a vázában. De le merném esküdni, hogy’ittfelejti: Olyan ez a Péter, mint egy gyerek. A büfés mondta, hogy meghaltak a szülei, valami autóbaleset. . . Egyedül él. Meg kell szakítanom a beszélgetést, mert a másik vonalon keresik a színházat. Azt mondom aranyoskám, próbálja meg visszahívni nyolc után. Akkor van szünet. — Kattanás.

Edit leteszi a telefont. A fülkével szemben gyógyszertár, mellette kis étkezde. Kézzel írt étlap az ablakon. Edit böngészi a tintapacák közé kent betűket. Belöki a lengőajtót.

A helyiség alig húsz négyzetméter. Két négyszemélyes asztal közepén, a fal mellett körben hat kisebb. A középső asztaloknál nincs szabad hely, viszont nagy a jövés-menés.

— Tessék, tessék! — kiáltja a felszolgálónő. — Lesz itt helyecske azonnal. Itt az ablak mellett. Kitűnő rálátás a Budai út és az Ibolya utca kereszteződésére.

— Ebédelni szere....

— Jaj, még le sem ült! Ketten vagyunk, a szakács meg én. Ráadásul a Miklós hatvankilenc éves, és még nem nőtt ki a harmadik keze.

— Hatvannyóe — nyögdécsel a szakács.

— Szóval türelem, akkor előbb szolgálom ki. Ne sürgessenek, mert akkor ideges leszek, és elfelejtek mindent — darálja, s berohan a konyhába, onnan kiabál: — Ha ezek után azt tanácsolja, hogy vegyek fel még egy embert, akkor igaza van, de éppen eleget lop a Miklós, jobb, ha nem szól egy szót sem.

Edit időnként a konyhaajtó felé pislog. Hirtelen ismét megjelenik a felszolgálónő; hatalmas mellei alatt szinte eltűnik a négy tányér leves és a két tál palacsinta.

— Nos, mivel szolgálhatok? — kérdi mosolyogva, de a bársony tónusú hang mögött valami kíváncsiság lappang. Pocakjára feszülő zsíros köpenye zsebébe dugja pámás ujjait. Módszeresen csörgeti az aprópénzt.

—- Pacalt — mondja zavartan Edit.

— Elfogyott.

— Akkor májat.

— Sülve, főve, resztelve, pirítva? — kérdi, s mosolyogva billeg az asztal előtt. — Magácska még nem evett nálunk, ugye?

— Véletlenül jöttem be.

— No persze, ide először csak így betévednek az emberek. Később meg már ki sem lehetne tiltani őket, szinte családtagnak számítanak. Higgye el nekem, a nagy szerelmek is véletlen találkozások ...

— Mint Piroska és a farkas — kiabál ki a szakács —, ismerem már a mondókádat. — Zsíros képét kidugja a konyhából végigméri Editet. — Szelelem ... szeletem — bugyog1 fogatlan szájából.

— Hallgas már, te varjú! — kiáltja a felszolgálónő. — Inkább a rőzsédet fésüld meg!

Miklós piszkos kezével hátrafésüli ritkuló haját, s visszahúzódik a konyhába.

—- Olyan sápadt — aggódik a felszolgálónő.

— Éhes vagyok.

A felszolgálónő összerezzen, mintha a legnagyobb tapintatlanság lenne ételről beszélni. Körülnéz; a szomszéd asztalnál fizetnek. Megfordul, kérdezősködik, kiabálva rendel, és már lép is vissza.

— Hol szokott enni?

— Otthon, vagy a nagymamánál.

— Hát igen, az éttermek drágák a magácska zsebének — mondja fennhangon a felszolgálónő. — Nem kereshet többet négyezernél!

12