Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Illényi Domonkos: A kommunista és a szociáldemokrata párt Németországban és a Német Szövetségi Köztársaságban
Ennek ellenére 1920. március 2-án ellenforradalmi egységek vonultak be Berlinbe. Ebert köztársasági elnök és Bauer miniszterelnök kormánya Stuttgartba menekült. W. Kapp birodalmi kancellárként katonai diktatúrát vezetett be egész Németországban. Akciója néhány napon belül összeomlott. Az országot átfogó általános sztrájk a puccs vezetőit lemondásra kényszerítette. A harcban az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (ADGB) felhívására az egységfrontba tömörült szociáldemokrata, kereszténydemokrata és kommunista munkások vettek részt, támogatta őket a liberális közép- és kisburzsoázia is. A kormány helyzete fokozatosan megszilárdult, megindult a termelés, a konszolidáció jegyei megnyugtatták a német burzsoázia többségét is. Ugyanakkor a kormány kilátásba helyezte Kapp és az ellenforradalom szervezőinek felelősségre vonását. A szabadcsapatok lefegyverzését, reakciós hivatalnokok eltávolítását és ismét megígérte a legfontosabb iparágak szocializálását. Ehelyett a kormánycsapatok megjelenése a Ruhr-vidéken a munkásosztály önvédelmi egységeinek, a Vörös Gárdának a leszerelését és a terror bevezetését eredményezte. Ezzel egyidőben csökkent a többségi szociáldemokraták és jelentősen nőtt a baloldal befolyása. A KPD kezdett elszigeteltségéből kiemelkedni, de ütőképességét továbbra is csökkentették a régebbi szektás! hibáik, a szakszervezeti mozgalmaktól és a parlamenti harcoktól való elzárkózás, nem utolsósorban pedig a vezetés belső ellentétei. A Paul Le- vi-csoportot „jobboldali” ténykedései miatt végül kizárták, a R. Fischer, K. Maslow „balos” irányzat legyőzéséhez még évek kellettek. Ez utóbbihoz segítséget nyújtott a Komintern, amely a KPD stratégiájának elemzését minden időpontban fontosnak tekintette. A szociáldemokraták által újraélesztett II. Inter- nacionáléban az angol Labour Party mellett az SPD kapott vezető szerepet. A Kétésfeles Intema- cionáléval 1923-ban történt egyesülés után létrejött és 1939 nyaráig működő Szocialista Munkás- intemacionálé lényegében a tőkés stabilizáció lehetőségében látta a munkásosztály helyzetének jobbíthatóságát, ugyanakkor a Szovjetunió elleni intervenció határozott elutasítása mellett állt, annak ellenére, hogy kommunistákkal szembeni fenntartásain nem változtatott. A forradalmi programjuk miatt a kommunistákat javíthatatlan és gyermeteg utópistáknak tekintette, amennyibenn az utópia a történetileg szükségszerűen, implicite meglévő emberileg szükségesnek tartott potenciális többlet történetieden kifejeződése. A történetietlenség a szociáldemokraták számára a valóságtól való állítólagos elszakadásból adódik —, a kommunisták amorf és következetlen forradalomeszményeiből. A gondolat alátámasztotta és nem cáfolta a Fischer—Maslow csoport balos politikája. A munkásosztályon belüli szakadást a szociáldemokrácia is negatív ténynek tartotta, de ezért minden felelősséget a kommunistákra és a Komin- ternre hárított. Kétfrontos harca az állítólagos baloldali terrorizmus (kommunisták) és a jobboldali terrorizmus (fasiszták) ellen irányult. A szociáldemokrácia, a demokratikus rend és a demokratikus politikai rendszer hívének tekintette magát, amely a közjót szolgálja. Azzal vádolták a kommunistákat, hogy mint a proletárforradalom és proletárdiktatúra hívei, általában a demokratikus rend ellenfelei, azt gyengítve — lényegében a fasizmus hatalomra kerülését segítették elő. A szociáldemokraták ellenben a realitást szolgálták — felfogásuk szerint — „szerény” céljaik előkészítésével: — a demokráciáért vívott harcban a munkásosztály egységének megteremtésével —, a munkásosztály gazdasági és kulturális helyzetének javításával. Végül az európai béke megőrzésével olyan szociális alapot akartak teremteni, amelyre a jóléti állam építhetett. A szociáldemokrácia a két világháború között, a tőkés rendszer stabilizálódása után (1924), amelyben a burzsoáziával megvalósított együttműködés révén maga is közreműködve jelentős szerepet vállalt, az új világháború elkerülését, a leszerelést, a Népszövetségnek a kollektív biztonság eszközévé való átalakítását, a versailles-i békeszerződés jó- vátételi feltételeinek revízióját, a társadalom belső békéjének megőrzését és mindenekelőtt a tőkés hatalmak és a Szovjetunió közötti feszültség tompítását tartatta kardinális kérdésnek. A Szocialista Munkásintemacionálé és az SPD pacifizmusa, és a munkásosztály egységes fellépését gátló politikája a fasizmus offenzívájakor az ellenállási mozgalom megbénulásához vezetett. Az SPD csődje végül is a szocialista munkásmozgalom pacifista politikája és a fasiszta veszély elleni közös fegyveres fellépés ellentmondásán alapult. Az események ilyen alakulásában kétségtelenül az is közrejátszhatott, hogy a KPD és a Komintern politikája szintén a szociáldemokratáktól való elzárkózás irányába hatott. A szociáldemokrata mozgalmat nem totalitásában vizsgálták, hanem csak a tömegek oldaláról. A szociáldemokrata munkásokkal a válságos periódusokban szívesen léptek akcióegységre, de az SPD vezető gárdáját, a csúcsot, amely a tartományi kormányokig ért, „szociálfasisztának” tekintették egészen 1932 végéig a H. Hemmerle, R. Neumann és az E. Thämann vezette KPD-ben. Az a körülmény, hogy a KPD a Komintern szekciójaként működött, a szociáldemokratákban a szokásos polgári liberális reflexeket váltotta ki —, növelve a két párt közti bizalmatlanságot. Ha a Komintern központja Moszkvában van, akkor a Szovjetuniónak, mint államnak az érdekeit képviseli, Sztálin koncepcióit hajtja végre. Ha a KPD részt vesz a moszkvai tanácskozáson, akkor „moszkvai irányítás” alatt áll, tehát „ügynök”, amely a polgárháborútól sem riad vissza, konfrontációt akar (1923-ban) Franciaországgal. — A „cir- vulus viciosus elmélet’’-ben a kommunistákkal kötendő szövetségnek, akcióegységnek kevés esélyt adtak. A kommunista mozgalom német és nemzetközi vezetői is merev álláspontot alakítottak ki a szociáldemokratákkal kapcsolatban. Mivel a szociáldemokrácia 1919 óta a német polgári társadalom stabilizálásában szerepet vállalt, 50
