Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 2. szám - JELENÜNK - Vekerdi József: Népi kultúra vagy romantika?
Népi kultúra vagy romantika? A cigányság Magyarországon a felszabadulás előtti időben rendkívüli nyomorban tengődő, társadalomból kirekesztett réteg volt. Két évezredes történelmi múltjuk kövtekeztében, a felszabadulás után sem volt könnyű számukra a beilleszkedés. Régi kitasztítottságuk emlékei és a velük szemben táplált előítéletek nem számolódhattak fel ön- maguktól. A cigány lakosság többsége továbbra is hátrányos helyzetben maradt a kedvezőbb helyzetből induló rétegekhez képest. Felemelkedésük meggyorsítása egész társadalmunk érdeke, ezért 1961-től kezdődően, több párthatározat született a cigány származású lakosság hátrányos helyzetben levő rétegeinek gyorsabb felemelkedése érdekében. Az 1961. évi politikai bizottsági határozat jól átgondolt irányelvét, a munka—lakás—iskola hármasságot minisztériumi rendeletek dolgozták ki részleteiben. E határozatok és rendeletek célja mindenkor a hátrányos helyzetben levő rétegek megsegítése volt, sohasem a cigány származású lakosság egészével, mint valamiféle nyelvi vagy nemzeti egységgel foglalkoztak. A cigány lakosság problémáinak a figyelem előterébe kerülése és felemelkedésük elősegítésének szándéka természetszerűleg bizonyos félreértésekre is alkalmat ad. Legveszélyesebb félreértési lehetőség a cigány származású lakosság önállóságának: kérdésével kapcsolatban adódik. A párthatározatok a valóságos helyzetnek megfelelően, világosan leszögezték, hogy a cigányság — bizonyos néprajzi sajátosságai ellenére — nem alkot hazánkban önálló nemzetiséget, mint pl. a Magyar- országon élő szlovákok vagy románok. Túlnyomó többségük — a közhiedelemmel ellentétben —csak magyarul tud, cigányul már nem ért. Képtelenség volna a magyar anyanyelvű lakosság egy részét származási alapon önálló nemzetiséggé nyilvánítani. Azoknak a cigányoknak, akik csak magyarul értenek, népi kultúrájuk is természetesen a magyar népi kultúra része, nem valami nem létező összcigány kultúráé, önálló összcigány kultúra és összcigány nyelv éppúgy nincs, ahogyan önálló cigány „faj” sincs. A cigányság antropológiailag ugyanúgy kevert, mint a magyarság vagy bármely más nép. A múltban minden ország cigány lakossága az ottani nem cigány népi kultúra hatására alakított ki országonként különböző cigány népi kultúrát, és amikor cigány nyelvét feladta és nyelvileg beolvadt az összlakosságban, ezzel együtt kulturális önállósága is megszűnt: kultúrájában is beolvadt az összlakosságba. Ez a folyamat játszódott le a magyarországi cigány lakosság túlnyomó többségénél a századforduló körüli évtizedekben. Az úgynevezett magyar cigányok vagy muzsikus cigányok (a hazai cigány lakosság többsége) ma már sem cigányul nem értenek, sem önálló cigány népi kultúrával nem rendelkeznek. A legutóbbi évtizedekben a nyugati államokban (és kismértékben hazánkban is) kezd kialakulni olyan téves elképzelés, amely szerint a cigány származású egyén változatlanul valamilyen önálló cigány világ képviselője marad akkor is, ha cigányul már nem tud és műveltségileg már kiszakadt a hagyományos cigány kultúrából. Ezt a nézetet nemcsak a cigányellenes előítéletek hívei képviselik, hanem egyesek olykor a cigányok állítólagos érdekének védelmében is hangoztatják. Pl. e nézet szerint cigány származású költők magyar versei nem a magyar, hanem a cigány költészetet képviselik, cigány származású írók magyar népmese-feldolgozásai cigány népmesékké válnak, cigány származású festők képei cigány műalkotások. Ez a nézet végső fokon a faj elméleti elképzelésre megy vissza, és burkolt megjelenési formája ugyanolyan veszélyes, mint bármely más fajelmélet. Míg a cigány származású lakosság széles tömegei szíwel-lélekkel azért küzdenek, hogy maradéktalanul beilleszkedhessenek az össztársada- lomba, ezek az elkülönítő, szeparatista elképzelések indokolatlan válaszfalat emelnek a magyar anyanyelvű lakosság cigány és nem cigány származású tagjai közé. Célunk éppen a válaszfalak lerombolása, nem pedig újabb különbségek mesterséges teremtése. Könyvkiadóink, szerkesztőségeink és egyéb kulturális intézményeink az utóbbi időben ismételten beleesnek ebbe a kelepcébe. Céljuk nyilvánvalóan jó szándékú: fel akarják hívni a figyelmet a cigány lakosság hagyományos népi kultúrájának értékeire. Azonban kellő körültekintés hiányában nem veszik észre, hogy cigány népi kultúra helyett jobb esetben a magyar népi kultúra átdolgozását tárják cigány kultúra gyanánt közönségünk elé, rosszabb esetben „cigányos” giccsel szolgálnak. Minél „cigányosabb” a beállítás, annál kapósabb a mű. Legutóbb a Móra kiadó „A hét szakállas farkas” címen, szép kiállítású mesekönyvvel ajándékozta meg ifjú olvasóinkat. A szerző — Lakatos Menyhért — jól sikerült, olvasmányos feldolgozásban adott közzé egy Európa-szerte elterjedt népmesét. Hét testvért anyjuk átka vadállattá változtat és húguk önfeláldozó szeretete váltja meg őket. A történetnek magyar népmeséi változatai is közismertek. A baj csupán az, hogy a kötetet, mint cigány népmesét jelentették meg, pusztán azért, mert az átdolgozó cigány származású, noha ennek a mesének cigány változatai nem ismeretesek Magyarországon. Cigányos romantika kedvéért, a borítólap „cigányasszony”-nak nevezi a kötetben „szegény asszony” néven említett főszereplőt, s hogy még nagyobb legyen a hatás, a kötetet a komlói cigány iskolásgyermekek illusztrálták. A mese és az illusztrációk igen kedvesek, csak éppen a cigány népi kultúrához nincs közük. Az eredeti cigány népmesék szépsége egyszerűségükben rejlik, és cigány népmesében elképzelhetetlen volna olyan, magyar irodalmi stílusú megfogalmazás, mint amilyennel kötetünk kezdődik: „Va27
