Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Előd László, Ebergényi Tibor és Cseh Károly versei
ELŐD LÁSZLÓ VERSEI: Lelet EBERGÉNYI TIBOR: Egy asztalom mindig is volt. A sors olykor érdemeim felett... Az asztalhoz néha széket is adott, köréje újabban még fotelt is, sőt cselesen divatos szekrényeket, mikkel térformáló fantáziám fejleszthetem, ha játékos kedvem van. A konyhában fazekak, lábasok, tányérok csörömpölnek, mint hajnali remiz, és jókedvűt füttyent a kalauz... A polcokon könyvek tornyozó halma; terülj-terülj asztalomon kávé, cukor és füstölnivaló------------Ha rmincnyolc évem hát nem múlott hiába, nem volt haszontalan! Dolgoztam, és fáradozásom, a szembetűnő gyarapodáson látszik, megtérült. ... Van, aki százévesnek születik, s ötven év múlva a háromszázadikat ünnepli már, más Árpád vezértől tolja fel érdemeit, a honfoglalásnál már lendített a hazán!---------Ily matuzsálemi k orra, be is kell látnunk, amit elkerített, nem is oly sok... De mit írnak fel a kérdőívre, ha kutatni a hosszú élet titkát eljönnek egyszer az antropológusok?! Állóháború Te magad Es a körülményeid Es a körülmények manipuláltsága Akarnak téged a körülményeid Te is akarod körülményeidet Olyan ez, mint a szerelem Körülményeidből a manipulációt Magadból a körülményeket Ki nem tagadhatod Ébredsz Terepszínű lélekkel Sebesülésedből A jel Kezemben pohár, és görbületén — ahogy illik a dolgok elrendezettségének fokán — sántít a fény; a kvarc-szemek nevetősen csillantják a kőkockák képzetét szemembe — jól tudom én: hullámot-fotont a Törvény mint igazít bennem fejreállt képpé, s én öntudatlan követve az érzéki megszokást, neuronjaimmal miként billentem helyére a rendet. Es most: hogy az óvatosság ne fonja be végképp a lelkünk, a poharat leejtem. Sorsára bízva, fellelkesülten a gravitáció néma szaván, gyorsuló igyekezettel a Föld-anya ölébe hull. Ez ősi törekvés a kőkockák akaratán meghiúsul, és ezernyi csengő pohár — mint héthatárra szóló lakodalomban, amikor felröppen, hogy Éljen az ifjú pár — dallama visít a fülünkben. Es mégsem! Már felemeltem, már kezemben, már kezedben a pohár, össze is törheted, akár: már rajta, már rajtunk a Jel. CSEH KÁROLY: Emelt fővel Még nem görbült kérdőjellé kezünk a hiányt homlokkal kitölteni Még pállat a tükör nemcsak vall emelt jövel eléállanalc Szemünkből sem mossák ki a reggelt úgy szállanak álom-magasba ugrásra készen a tudás ejtőernyősei: hátitáskás gyerekek a lét mélysége fölött Képek és ellenképek A délkörök körvonalai összemosódnak, mint ótemetök sírkövein a nevek. A múlt és az emlékezet légüres terében mint pályavesztett kóbor csillagok mutatják az augusztusi éjszakában csillámló testüket, mint lányok, amikor a folyóparton meztelen testtel a füzek mögül a vízbe lépnek. A tűnő évek fehér vitorlások tavak ezüstszín lapjain, hangtalanul elsuhannak, jelet sem hagyva maguk mögött, csak végtelenbe tartó párhuzamosok, melyek metszéspontjai a hiedelmek, mint örök metaforák és jelek gyárak kapuin, felfénylő vörös csillagok a kémények fölött. (1979) ELŐD LÁSZLÓ: Nagyságrendek Kiirtanád a növényeket, kiirtanád az állatokat is, hogy a Föld színéről táplálékát vesztve pusztuljon az emberiség. Meg is tennéd, ha elég nagy lennél hozzá. Próbálkozol: tőled telhetőén, persze, csak kicsiben. Egyetlen nagy vállalkozás célhoz vihetne tetted: Oltsd ki a Napot! Lásd be — ez végleg és egycsapásra ... Aprócska ügyekkel miért is aláznád magad ... ? Majd fáklyád tüzétöl világít a város — Majd minden lom tűz-zászlaival csak feléd integet, téged köszönt a mélyekről reccsenő kórus, falaknak ütemes omlását vezényeled, TE SZÖRNY! 28
