Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - JELENÜNK - Molnár Pál: Genius loci
összetételben tevékenykedik; a meghatározó személyiségek huzamosabb ideje posztjukon állnak. Lényegében kialakult — itt-ott meg is merevedett — mind a hivatalos, mind a nem hivatalos hierarchia az egyének között. Ebből a külső szemlélő annyit lát, hogy a munkakollektíva a neki juttatott közepes munkákat a jó közepes nívón elvégzi; hébe-korba kifogásolják egy-egy produkciójukat, hellyel-közzel kiugró sikerrel is büszkélkedhetnek. A tervezők és rajzolók rendre megtartják a soros közösségi összejöveteleket, változó megelégedésükre. Sakkcsapatuk és teniszegyüttesük a szakma számára kiírt országos versenyeken rendszerint hallat magáról. O O O — Nálunk a kollektív szellem alapvetően jó. A jellegzetes módhatározót nem az iroda vezetője, hanem én emeltem ki. Nehezen tisztázható, hogy mit jelent. Pontosabban: a tisztázni szándékozónak az az érzése, hogy ami alapvetően jó, rendben van, helyreállt, teljesült — és így tovább —, az tulajdonképpen, a dolog lényegét tekintve nem a legjobb, nincs éppenséggel rendben, erősen billeg, meghatározó részletei nem váltak valóra. Ki tudhatja. — Kialakult az alkotó hangulat, a műhelyjelleg. Segítik egymást az idősebb és a fiatalabb tervezők. Sokszor az egy néven futó terv is csoportos munka eredménye. Előjönnek a kollégák kezdeményezésekkel is. Ez ránk is fér, mert az az igazság, hogy nálunk egyelőre nincsenek családias jellegű hagyományok. Most talán folyamatban van egy-két tradícióteremtő próbálkozás. Magasra nyúlt, vékony férfi a tervezők irányítója. Fejteteje teljesen kopasz, két oldalt és hátulról övezi fejét vékony, vörösesszőke haj sáv. Fehér, enyhén gyűrött köpenyben ül, szilárdan, elegáns íróasztala mögött. Szemüveget éppen nem visel, ám orrtövének időnként való megmasszírozásával sejteti: gyakran okulárét hord rajta. — Némelyik munkatársa nincs elragadtatva azoktól a feladatoktól, amelyekkel az irodát ellátják — fogalmazom meg a vidékies diplomati- kussággal a kételyt. — Csak részben tudok velük egyetérteni. Egy tervezőmérnöknek tisztában kell lenni azzal, hogy ő nem tervezőművész. A műszakiaknak nem ritkán kulimunkát is kell végezniük. Abban persze van valami, hogy néhány helyi feladatot, ami alkalmat adott volna a kreatív gondolkodásra, egyúttal arra, hogy a mi tervezőink is megmutassák oroszlánkörmeiket, más, nagyobb nevű csoportok kaptak meg. Az ilyesmi nem tesz jót az alkotókedvnek. — Örömmel látja beosztottjainak pályázati sikereit? — Nézze, mindig és mindenhol vannak, akik nagyobbnak akarnak látszani... — Az elvégzett munka talán nem éppen „látszat” ... Ellentmondásokhoz edzett vezetőnek tűnik: csupán egy árnyalatnyival színeződik hivatalosabbra a hangja. Korábban többnyire rám irányított tekintetét most a széles íróasztallap vele átellenben levő felére szögezi. — Nem éppen látszat... De én elsősorban az itteni tevékenységet értékelem, annak örülök. Vállalom ezért az önzőség vádját is. O O O — Ezzel a gárdával nagyobb eredményeket elérni nem lehet. Kiemelkedik közülük Nagy és Kovács; Tóth már közel jár a nyugdíjhoz, de ő korábban nagyon sokat tett az asztalra, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Horváth is elég jól muzsikál. Az utolsónak említett „Horváth” az, akit a szakmai fáma, hovatovább a városon kívül is, a „nagymenőkkel” egyenrangúnak tart. Az irányító helyettese, a fő műszaki elbíráló korábban állítólag fölöttébb jóban volt Horváthtal. Ám mióta a tervező elismerése a hivatalos szférára is kezd átterjedni, a fő elbíráló — mint néhány kisebb rangú tervező véli —, „szakmai” féltékenység rabja lett, ezért említi a „futottak még” kategóriában. Némelyek szerint az is közre játszik, hogy mindketten nők, s a fő elbíráló az utóbbi időben erősen hízásnak indult, míg Horváth — lévén még hajadon — igyekszik őrizni vonalait. A „szakmai” féltékenység kifejezésben egyébként — a nőiességből eredő faktor mellett — az indokolja az idézőjeleket, hogy a fő elbíráló úgyszólván semmilyen jelentős szakmai produkcióval nem állt elő még életében. A szóbeszéd szerint „együttműködési készségének” — némelyek profánabb formulát használnak — köszönheti viszonylag magas beosztását. — És a többiek? Azért várom a folytatást, mert a pocakos pályázót nem említette a fő ítészként dolgozó termetes asszonyság. Kérdésemre szétfejti álla előtt összefont kézfejeit, kétfelé tárja őket, enyhén megvonja vállát. — Nekik még bizonyítaniuk kell. Világklasszishoz illő magabiztossága akkor is gyanús lenne, ha korábban nem hallottam volna alkotóerejének — egyesek szerint csaknem teljes — hiányáról. Elhatározom, hogy nevén nevezem a gyereket. — „Pocakra” gondolok. Egy szempillantásra enyhe indulat hussan át az asszony párnás képén, s már kész is a határozott válasszal. — Az ő pályázati helyezése nem jelent semmit. Horváthnak is vannak ilyen sikerei. Ezen a mostani pályázaton egyedül Pocak indult az irodánkHorváth az egyedüli, aki nem köpenyt visel: kosztümben áll a rajzasztal előtt. Megállapodott hajadon nő; alkalmasint nehezen viselné szuve- rénségének csorbulását. Atlétikus testalkatú; inkább sportolónak, edzőnek hat, semmint alkotó műszakinak. — Az első tervem botrányos volt. Vad ötletek 34
