Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 4. szám - JELENÜNK - Nemeskürty István: Közelmúltunk története és a magyar film

hatóan tájékoztatnak divatról, öltözködésről, társasági szokásokról; de már azt vélni, hogy a kor átlagembere úgy viselkedett, úgy érzett, úgy gondolkozott, ahogyan azt a vetítővásznon látjuk: tévedés lenne. Még csak nem is azokat a szavakat, kifejezéseket használta. Mások voltak gondjai, talán vágyai is. Abból a szempontból azonban mégis hiteltérdemlően pontos a kép, hogy a kor nézője, még inkább: a film készítője és megrendelője így óhajtotta látni magát, ilyennek mutatta a világot a nézőnek és — az utókornak.

Amikor tehát az elmúlt harminc—harmincöt év magyar filmjeit nézzük, tudnunk kell, hogy nem egészen azt a világot látjuk, amelyet az akkori társadalom érzékelt maga körül; sokkal inkább azt, amelyet a megrendelők mutatni akartak. Mutatni magukról, a maguk kora társadalmának, de a jövőnek is. Ez a kép nem szükségképpen megszépített, de mindenképpen torzított és kendőzött a valósághoz képest. Ennek ellenére gyakran — éppen a mozgókép különösen nagy hatása folytán — mégis az a kép rögződik meg valóságként a közvélemény tudatában, amelyet filmen látott. így például a mai ember számára az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom eseményeit Eisenstein és Pudovkin tíz évvel később készített játékfilmjeinek képei idézik fel, s e képeket ma már hírlapok és történelemkönyvek is a valóságot rögzítő fénykép-dokumentumakiként kezelik.

Mindezt figyelembe véve a művészileg elhibázott vagy értéktelen magyar filmek is fontos dokumentumok az elmúlt harmincegynehány évről: az Egy asszony elindul éppúgy, mint a Dalolva szép az élet, vagy mint a Teljes gőzzel.

Vagy mint a Veréb is madár (Kállai István— Hintsch György) az új mechanizmus „elindulásának”, a közvéleményre tett hatásának, ez a vígjátéki dokumentuma. Különleges hely illeti meg Zol- nay Pál Fotográfia című filmjét, melynek cselekményét a való élet megtervezetlenül váratlan, drámai eseményei befolyásolták.

Ez persze csupán az elsődleges és sok tekintetben a legfelületesebb megközelítés.

Ennek ellenére már most, tíz—tizenöt év távlatából megállapíthatjuk, hogy például Kovács András egynémely filmje: a Nehéz emberek, a Falak, a Staféta a szó szociológiai értelmében, sőt: „oklevél’’-értelmében is hiteles, megbízható és ugyanakkor művészileg értékes képet ad a maga jelenéről és ez a kép számunkra jól megközelíthetővé teszi a múlttá párolódott egykori mát. (Bár e kérdés másik vetületére visszatérünk.)

Más a helyzet akkor, ha a film alkotói a maguk jelenidejét történelmi jelentőségűnek ismervén fel, tudatosan készítenek jelenükről az akkori mához, de a jövőhöz is szóló „történelmi” filmet. Ez a „jelenidejű történelmiség” minden művészeti ágban kimutatható, de kétségkívül a mozgóképművészetben mutatja fel a legsajátosabb eredményeket. Látszólag azonos az előző bekezdésben felvázolt, mindenkori „mai” filmmel; mégis különbözik attól. Példa erre sok közül az 1956 nyarán forgatott Keserű igazság, Várkonyi Zoltán rendezése, mely az akkor nagy port felvert „Szlotaügy” ürügyén a felelőtlenül hajszolt, szakszerűtlenül kivitelezett nagyszabású építkezéseket ábrázolva és bírálva, a személyi kultusz korszakának politikai vezetési hibáit mutatta fel és örökítette a jövőre, immár mintegy „múltként”, az 1953-as és az azt követő párthatározatok szellemében.

De ilyen jelenidejű történelmi film — amint már címe is mutatja — Bacsó Péter Jelenidő című al- 1 kotása, egy gyári munkás hétköznapjairól.

Fejtegetésünk szempontjából természetesen azok a filmek a legtanulságosabbak, melyek a szó közvetlen értelmében történelmiek: tehát olyan időkről, eseményekről szólnak, melyek a film forgatásakor már (rég)megtörténtek. Ezek közül is külön említést érdemelnek azok a régmúltban játszódó „kosztümös” filmek, melyek mégis a maguk korának igazságait, vágyait, véleményét óhajtják az utókorra hagyományozni. A Szegénylegények (Jan- csó Miklós), a Csillagosok katonák (Jancsó Miklós), a Szemtől szembe (Dobozy Imre—Várkonyi Zoltán), A tizedes meg a többiek (Dobozy Imre—Keleti Márton) legalább úgy szólnak az általuk bemutatott korról, mint azokról az évekről, amikor készültek. A tizedes meg a többiek bár a második világháború utolsó éveinek Magyarországán játszódik, egyszersmind a hatvanas éveknek is tipikus tükre; elképzelhetetlen, hogy mondjuk 1954- ben elkészülhetett volna. Ugyanígy például a Butaságom története (Gyárfás Miklós—Keleti Márton). Jancsónak a kiegyezés előtt játszódó történelmi filmje (Szegénylegények) a magyar múltat újraértékelő irányzat első fontos alkotása, s mint ilyen, irodalmi és történetkutatási jelentősége is nagy.

És most közvetlen témánkról: hogyan ábrázolják a magyar filmek a közelmúltat, jelenünk tegnapját?

A felszabadulás utáni korszak egészét kritikusan elemző filmek legkiválóbbjai közé tartozik a Húsz óra (Sántha Ferenc—Köllő Miklós—Fábri Zoltán); a magyar parasztság útja a földosztástól a szövetkezetesítésig. A munkásosztályról ilyen nagyszabású áttekintés nem készült. Érdekes, hogy vásEonf: a parasztságról annál inkább (Tízezer nap — Kósa Ferenc; Feldobott kő — Sára Sándor).

A nagyobb ívet átfogó korszakrajz terén jelentős eredmény a múlttól nevetve búcsúzó Tanú (Bacsó Péter) és a Minden kezdet nehéz vidám moziesszéje (Komlós János—Révész György). Különleges műfajú jelképes „mese” a Budapesti mesék (Szabó István), és a Tűzoltó utca 25. (Szabó István).

Ezeket a filmeket, valamint az említésre kerülőket annak idején számos kritika méltatta és minősítette, ezért az esztétikai méltatást már csak a rámszabott terjedelem miatt is mellőzöm; célom a kijelölt tárgyon belüli fejlődés legfontosabb jegyeit rögzíteni.

A továbbiakban az 1945 utáni történelmi korszak egyes részleteiről forgatott játékfilmek legjelentősebbjeit említem, a korszak (és nem a keletkezés, mem a forgatás) időrendjében. Az áttekintésből kiderül, hogy az évente igen kevés — tíz-húsz — játékfilmet készítő magyar filmszakma módszeres tudatossággal dolgozta fel a szo31