Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Dömötör János: Hatvani képzőművészek kiállítása Vásárhelyen
Kalmár Márton: Bori (bronz) rival játszó emberi kedvességet és a forradalmár hajthata(lanságát. Kulturált kiemeléseire hallgat, olyannyira, hogy ezen erény fontosabb számára, mint maga a hibát! anság. Sőt, apró hibákat engedélyez, mert ez is az élet, így a művészet lényege. Gyerekfejeiben félszeg visszatartások figyelhetők meg — a szolbor esztétikuma lélektani igazságokat tartalmaz. Remek megfigyelés! az is, hogy asszonyosnak mintázza öregemberét, s igazán finom rajza a „Hárfás nő”. Eszménye a görög archaikus szobor — a dolgok, jelenségek indulása érdekli, az, hogy az ifjúság mozdul az emberben, ahogy a szerelem nyílik. A mosoly, a szépség. Képes arra, mert célul tűzi ki azt, amit később természetesen vagy küzdelemmel megvalósít, hogy egy figurába sűrítse az embert, nem az egyedet, hanem ami általános és közös bennünk. A lovat szügyre redukálja, mert ezúttal az elhagyás segíti ahhoz, hogy nem is egyszerűen a lóságot fejezi ki, hanem a formát. Nemcsak vallja, hanem ennek jegyében alakítja szobrait: „A szenvedély és a fegyelem találkozásából születnek a legszebb dolgok”. Az életben és a művészetben is: igaza van. Bár művészete még most készül, ars poeticája végleges. Így hangzik: „A szobor visszahat az emberre. Én faragtam Öt, ő farag engem. Talán egyszer megfaragjuk egymást”. A válasz méltó kritika. Egyetlen szó: biztos. Losonci Miklós Hatvani képzőművészek kiállítása Vásárhelyen* Hatvan és Hódmezővásárhely házai viszonylát- ban tisztes távolságban van egymástól, a Mátra alja és a Tisza—Maros szöge között kb. 200 kim a távolság. A vásárhelyieknek bizonyára csak a cukorgyár, a Hatvány család, az állomás jut eszébe, ha Hatvanról kérdezik őket. Fordítottan pedig az agrárszocialista mozgalom, Szántó Kovács János és a művésztelep lettek volna az eligazítok a városismeretben . Az utóbbi évtizedben azonban a kulturális, művészeti érdeklődésű hatvaniak egyre többször találkoztak a kiállítótermékben a vásárhelyi képzőművészek alkotásai nyomán az ottani tájjal és a benne élő emberrel. A tájfestészeti és a portré- biennálé kiállítói között számos ismert és pályáján nemrég indült vásárhelyi festővel, szobrásszal ismerkedhettek meg a művészetkedvelők. Közülük nem egy önálló, egyéni kiállításon is bemutatkozott már a Hatvani Galériában az utóbbi decen- niumban. Csak néhány kiragadott név — Németh József, Fejér Csaba, Fodor József, Erdős Péter, Máté István, Lantos Györgyi — a kiállítók csokrából. * A tárlatot később Salgótarjánban, majd Hatvanban is bemutatták, hasonlóan kedvező fogadtatással. Ez a kapcsolat azonban eddig jobbára egyirányú áramlást jelentett: a vásárhelyi művésztelep tagjai kiállítottak Hatvanban, mely a rokon, realista törekvések egyik centrumává fejlődött a Galéria működésének, Moldvay Győző tevékenységének eredményeként. A törekvések rokonsága, a kiállításpolitika hasonlósága természetesen involválta a két város közötti kulturális, művészeti kapcsolatok szorosabbra fűzését. Annak igazolására, hogy ez mennyire a „levegőben lógott”, hadd idézzem Patay László festőművész ez év májusában, a Vásárhelyi Őszi Tárlat előkészítő bizottságához intézett levelének egy mondatát: „Az alakulóban levő "alközpont", Hatvan is (elnézést a minősítésért) vásárhelyi fogan- tatáisú, a kettő közötti kapcsolat felerősítésére törekedni kell!” Komoly lépés történt ez irányban 1982. július 31-én a Tornyai János Múzeumban, amikor a hatvani képzőművészek kiállítása Czinke Ferenc Munkácsy-díjas érdemes művész, a két város kapcsolatát is elemző gondolataival megnyílt. Tizenegy képzőművész 78 alkotását láthatták a vásárhelyi tárlatlátqgatók. A névsor és a művek egyként mutatják, hogy nincs Hatvannak a vásárhelyi Tornyai, Endre, Rudnay, Pásztor, Kallós, Ko5
