Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - KÖNYVESPOLC
minden bizonnyal nagy hatású könyvnek, amely évről évre jelentősen befolyásolja a költészet (önismeretét, s esetleg az a csoport, amelyik méltón fel tudja vállalni ezt a feladatot, megfogalmazná, hogy milyen elvek alapján állítja össze a gyűjteményt. Addig a hozzáértőbbek hiányérzettel, s a járatlanabbak előítéleteiket igazoltnak látva rakják le a kötetet, amely pedig rendszeresen tükröt tarthatna a költészet elé, és hű képet adhatna róla. Egy biztos —, ha személyes Pomogáts Béla: AZ ÜJABB MAGYAR IRODALOM 1945—1 »81 Hiánypótló művel jelentkezett az irodalomtörténész, Pomogáts Béla. Az újabb magyar irodalom 1945—1981 című munkája az első kísérlet a felszabadulás óta eltelt időszak irodalmi életének feltérképezésére. Régen vártuk ezt az összegzést. Annál is inkább, mert nagy szükség volt erre az iránytűre. Valószínűleg azért késett a vállalkozás, mivel a feladat nagysága, felelősségteljessége riasztotta a szakembereket. Most, végre megtört a jég. Feltétlenül elismerés jár a kezdeményezőkészségért. Ez akkor is érdem lenne, ha a kísérlet hibákkal és tévedésekkel tarkított lenne, mivel a feltöretlen úton járók rendszerint kitérőkkel jutnak el céljukig. A szerző azonban nemcsak nagy fába vágta a fejszét, nemcsak mersze volt ehhez a tetthez, hanem tisztességgel végezte dolgát. Jelesre vizsgázott türelemből, szorgalomból, felkészülésből, alaposságból. Áttanulmányozott minden olyan forrásmunkát, tanulmánykötetet, amely valamiképp összefügg a témakörrel. Erről tanúskodik a kötethez mellékelt gazdag bibliográfiai anyag, amelyben több oldalt foglalnak el csak az ösz- szefoglaló jellegű kiadványok, monográfiák címei. Nyilvánvaló, hogy emellett a bemutatott alkotók írásait is el kellett olvasni. Az is tény, hogy az utóbbi penzummal — idő híján — nem birkózhatott meg eredményesen. Tegyük hozzá: más se vihette volna többre, ha csak nem szán — vergíliusi igényességgel — sok esztendőt az előkészületekre. Elhisszük — az előszóban utal is erre —, hogy sokat töprengett a műfaji kérdéseken, a rendszerezés elvein és gyakorlatán. Bizonyára zavarta a nagy elődök emléke, hiszen — erején ez, képességeihez mérten — az ő nyomdokukban óhajtott lépni, örökségüket akarta valamiképp továbbfejleszteni. Tiszteletre méltó szerénységgel lemond az esszé jellegről, s ismeretterjesztő próbálkozásnak minősíti könyvét. Ez nem baj, sőt erény is lehet, ha a mércét magasra emeli, ha nem enged a lexikonszerű, a rideg felsorolás kísértésének. Ettől el is határolja magát. A baj csak az, hogy sokszor mégis a csábítás áldozata lesz, s olykor száraz, de precíz leltárt készít. A szerkezeti felépítés indokolt, akkor is, ha a két egység elkülönítése műmnek tűnik, s feleslegesen tudományoskodónak hat a hosszmetszet és a keresztmetszet-meghatározás. Az egyikben ugyanis rövid — túlságosan is ilyenné szűkült ez az egység — áttekintést nyújt a költészet, az elbeszélő, a drámairodalom és az irodalomtudomány 1945-től máig tartó szakaszának főbb fordulóiról, a különböző irányzatok jellemzőiről. A másikban az írókat, s lényegesebb műveket mutatja be jóval részletezőbben. Az aránytalanság következménye az, hogy az elemzés során kénytelen lemondani — ez bizony kár a javából — az árnyalatok felvillantásáról, holott az olvasó épp ezekre lenne kíváncsi. Szól például a sematizmus kóros szerepéről. Jó érzékkel utal rá, hogy emögött az a voluntarizmus húzódik, amely az ötvenes évek elején leplezni óhajtotta a valós társadalmi gonészrevételeim egy része cáfolható is —, hogy jóval több lehetőség van az évente jelentkező kötetben, mint amennyit a kiadó eddig kihasznált. Az elején közhelyeket „ígértem”, ez a megállapítás bőven kimeríti a fogalmat. Mégis a gondosságot, a komolyabb munkát kérném — gondolom más olvasókkal együtt — a kötet (remélem jogos a többes szám) következő szerkesztőitől. (Magvető, 1982.). Gábor László dókat és bajokat. Itt azonban megáll, s adós marad az alkotói reakciók sokrétű érzékeltetésével. A kínos pedánsság se használ munkájának. A minden áron való skatulyázás áldozatává lesz. A seregnyi művészegyéniséget csoportokba sorolja. Akkor is, ha jónéhányan akadnak, akik sehová sem férnek be. Ezzel azonban mit sem törődik, ha kell erőszakkal is az általa kitalált helyre szorítja őket. Ennek igazolására hadd említsünk néhány meghökkentő példát! Kitalálja a szórakoztató és ismeretközlő irodalom kategóriáját, s ide rendeli — többek között — Pas- suth Lászlót, Hegedűs Gézát, és Dallos Sándort. Az egyáltalán nem zavarja, hogy ez leminősítés, s az sem aggasztja, hogy a gazdag életművek nem férnek be ebbe a kalodába, hogy csakazértis ellentmondanak parancsszavának. Elfeledkezik arról, hogy a történelmi regények ezer szállal kötődnek ahhoz a korhoz, amelyben megszülettek. Nem gondolt arra, hogy Hegedűs Európa közepén című ciklusának darabjai a magyar társadalom átalakulását elemzik, azaz ízig-vérig közéleti hangoltságúak. Sokszor túlteng az ismeretterjesztő jelleg is. Mintha húzódozna attól, hogy túllépjen a tartalmi erények felsorolásán. Idegenkedik egy-egy egyéniség formai, stiláris, kompozíciós értékeinek bemutatásától, pedig sajátos szerepkörében nemcsak irodalomtörténésznek, historikusnak, hanem kritikusnak is illik lennie, akkor is, ha vállalnia kell a jószándékú tévedés ódiumát. Így aztán egy-egy portré, egy-egy alkotó pályaképe vérszegénnyé torzul. Ezzel kapcsolatban elég csak a Veres Péterről írott oldalakat említeni. Néha a szűkszavúság tájékozatlanságra hívja fel a figyelmet. Simonnffy Andrásról a Kompország katonáinak szerzőjéről alig mond valamit, s fő művének summázatát így adja: „dokumentumregényében családi tapasztalatok nyomán dolgozta fel a demokratikus magyar hadsereg szervezésének történetét”. Aki áttanulmányozta ezt a munkát az nagyon jól tudja, hogy ez a száraz és téves megállapítás épp a valódi értékeket sikkassza el, s mélyen halgat azokról az izgalmas kérdésekről, amelyeket az író apjának moszkvai küldetése villant fel. A minden áron való tömörítés szürkíti a stílust is, amely inkább tanít, mint vonz gyakori szárazságával, jellegtelenségével, személytelenségével. Ez olykor bántóan rossz, magyartalan megfogalmazáshoz is vezet. Ilyen például a könyv zárómondata, amely így hangzik: „A nemzedéknek a Párizsban élő Albert Pál és a Londonban élő Czigány Lóránt a kritikusai.” Ügy hisszük ehhez nem kell kommentár ... Mégis hadd hangsúlyozzuk: Pomogáts Béla kísérlete elismerésre méltó tett. Végre akadt valaki, aki megpróbálkozott az újabb magyar irodalom krónikájának felvázolásával. A páratlan út nehézségei szolgáljanak mentsékül bontakozásaira. Neki köszönhető, hogy az utána következők — lesznek ilyenek — már köny- nyebben, magabiztosabban haladhatnak. Ez olyan érdem, amelyről mindig tisztelettel szólnak majd a stafétaváltók ... Pécsi István 63
