Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC A politikus hitéről — a politika hiteléről Gyurkó László: ARCKÉPVÁZLAT TÖRTÉNELMI HÁTTÉRREL Bizonyára jó érzés az írónak, ha elkapkodják a könyvét, s új kiadásokra számíthat. A siker, a népszerűség igen csábító — néha kockázatokra is csábít. Gyurkó László könyve bestseller a politikai irodalomban. Az ünnepi könyvhéten azonnal elfogyott, újabb kiadásáról is hírt kaptunk már. Ez a könyv azonban — egyre inkább hisszük, ahogy haladunk előbbre a „történetben” — nem hajszolja a sikert. Mondhatná azt valaki, hogy tízezrével fogyjanak el napok alatt a példányok; ebben is lehet igazság. Népszerűségének titka egy kicsit az a titok is, amit megfejteni igyekszik a század kiemelkedő magyar politikusának, Kádár Jánosnak életútjából. Nem elfogulatlanul, de nem is a kinyilatkoztatás szándékával eredt a titok nyomába. Érveit, a háttérként felvázolt történelemben keresi. Részeseként — olykor szenvedőjeként is — az események jó részének. Ítéleteiben bizonyára nem tévedések nélkül, de meggyőző véleményekkel. Meggyőző: mert őszinte. Végigolvasva az életrajzot, úgy érezzük, nem is a könyvről kellene beszélni, hanem a korról, amelyről szól. Az elmúlt évtizedekről, úgy, ahogyan azok élményeinkben, s a nekünk átadott ismeretanyagban lerakódtak. Ahogyan belenőttünk a jelenbe, nem is gondolva arra, a történelem tanúi vagyunk. Beszélni a korról saját értékítéletünk szűrőjén átbocsátva megfogalmazni benyomásainkat, tapasztalatainkat. Mint, ahogy a könyv írója is tette Kádár életrajza ürügyén. A „sztori” a történelem legizgalmasabb időszaka: hét évtized ebből a századból. A témaválasztással a szerző nagy hiányt pótol. Sejthette, hogy nemzeti méretű információéhséggel találja magát szemközt, amikor előáll mondanivalójával. Ám ebben rejlik nagy kockázata is. Erről a korról ugyanis, tragikus és békés időszakairól, sokan sokfélét mondtak már nekünk. Jó- néhány fontos esemény, jelenség hosszú időn át kimaradt a hivatalos értékelésekből. Maga a személyiség pedig, a vezető politikus, az ember, akivel ugyan gyakran találkozunk, s népszerűsége a politikai nyugalom egyik pillére, igazából mindig rejtve maradt előttünk. Mert mindig az volt, s az ma is a fontosabb, ami történt, ahogyan történt. Nem pedig az, aki részesen éppenséggel irányítója a történésnek. Nagy a kockázata az ilyen írói vállalkozásnak. Hiszen véleményét nyilvánítja már azzal is, milyen formát, milyen hangnemet választ, szelekciója rostáján mit hagy kihullni, minek ad nagyobb hangsúlyt a történet e hatalmas áradatának leírásában. Mert azt sem szabad már figyelmen kívül hagyni, hogy mi, az olvasók egyre inkább a magunkénak érezzük a mindennapok politikáját. Mi, az ország különböző rendű, rangú állampolgárai, akik együtt élünk ezzel a politikával, naponta mondunk róla szavainkkal, cselekedeteinkkel értékítéletet. Egyre fontosabb az aktív cselekvőkészséghez e politika hitele, s a bizalom azok iránt, akik vezetőként ezt képviselik. Düböröghet a vastaps egy intésre, harsoghat a tömeg éljenzése egyetlen jeladásra. Volt már erre is példa. De az őszinte hit, vagy egyszerűen: a bizalom, a hétköznapi munkában mutatkozik meg. Ebben mérhető a politika hitele. A bizalom volt az alapja az elmúlt negyedszázadban az országépítés sikereinek. Erről szól a könyv is és szerzője érzi a felelősséget, amikor a jelenségek okait kutatja, igyekszik magyarázatot adni. Így ír erről előszavában: „Ez az Írás nem arckép, legfeljebb arcképvázlat... A korról alkotott véleményem bizonyára vitathatón, nem egyszer eltér az általában elfogadott képtől. Mint állampolgár joggal háríthatnám át a felelősséget a történészekre, ideológusokra, közgazdászokra, politikusokra, amiért nem tárták fel alaposabban ennek a kornak, ennek a személyiségnek a történetét. Magamnak kell felelnem ítéleteimért, azok megkérdőjelezhetőségéért, olykor nem eléggé megalapozott véleményemért is.” Kádárról (minden egyéb jelző nélkül így szólítja a könyv írója, engedtessék meg nekünk is ez a megszólítás) sokan próbáltak már életrajzot írni. öt magát is felkérték már, tegye közzé emlékiratait. Mindig elzárkózott ettől. A róla szóló szűkszavú leírások jó része is pontatlan, az adatok eltérőek, nem ellenőrizte azokat. Sok egyéb, magának kiszabott elfoglaltsága mellett az ilyesmire sajnálta az időt. Az „Arcképvázlat” írója, aki sok fontos esemény részese is volt, Kádár írásaiból, beszédeiből idézve igyekszik teljesebb képet adni. Munkája, tevékenysége bemutatásával rajzolja meg a portrét, mutatja be a személyiség vonásait. Mindezeken kívül háromnapnyi beszélgetéshez kért alkalmat, hogy apróbb részleteket is megismerhessen az arcképvázlathoz. Mennyire jellemzőek, mennyire megkapóak ezek a részletek! Szinte jelképnek érzi az ember például, ahogyan a költő, József Attila és az esernyőgyári munkás, a későbbi nagy politikus találkozik. Kádár, a vele egy üzemben dolgozó Szántó Judittól, a költő élettársától kapta a megbízást, hogy az egyre súlyosabb beteg József Attilát látogassa meg. — Vékonycsontú, cingár ember volt — emlékszik vissza Kádár. — Attól féltem, eltörik a kezeim között... Aztán a későbbi viták. Az ízig vérig internacionalista munkás, aki kommunistaként csak a népek közös forradalmában hitt, a költőtől hallotta először a nemzeti kommunizmus fogalmát. „Később értette meg, mit értett alatta” — mondja a politikus. Akinek nagysága hitünk szerint egyebek mellett abban rejlik, hogy időben felismerte a nemzeti sajátosságok jelentőségét a szocialista építésben. S volt ereje, kitartása, türelme változtatni is, jól építve ezekre a hagyományokra, ezekre a sajátosságokra. Egy pillanatig sem érezzük úgy, hogy tévedhetetlennek tartaná Kádárt az író. Mint ahogyan ő sem tartotta soha annak magát. A mesterember szerénységével nézte mindig egy-egy elvégzett munkáját, s amikor újra elővette már csak azt vizsgálta, mi rajta a javítanivaló. Ez a keresetlen egyszerűség a józan önvizsgálat, a dolgok kritikus szemlélete, a folytonos kételkedés az alapja eredményes munkásságának, ha úgy tetszik: a sikernek. „Ami engem illet, az élet sosem kényeztetett” — idézi a könyv Kádárt — „mindig reális gondolkodásra kényszerített, s így az elkerülhetetlen csalódásokat is tűrhetően viseltem. „Személyemre vonatkozóan különleges terveim sohasem voltak...” Nagyszerű, valóban határozott vonalakkal rajzolta az író ezt az arcképvázlatot. Még, ha nem is ad teljes képet, még, ha marad is hiányérzetünk néha. Nemcsak elsőrangú írói teljesítmény, s értéke ezzel is nagyobb ... Hekeli Sándor 61
