Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lisztóczky László: Magyar Kalevala-fordítások Vikár Béla előtt

vű megszólaltatására. Reguly őrlődala és saját 1851-es kis fordításai lehettek csak a kísérlet előzményei.

Így fordítja a Kalevala nevezetes prológusát:

Engem elmém ösztönöz, gondolatim hajtanak kezdenem az énekléshez, hozzáfognom szóváltáshoz; hogy törzséneket kifejtsek, hosszú dalokat danoljak.

Számban a szók olvadnak és beszédim omlanak, szökve szöknek nyelvemre, szóródnak fogaimra.

Arany felem, kedvesem, szép korácsom, cimborám!

kezdj már vélem énekelni, velem szókat váltogatni.

Együvé találkoztunk, kétféléiről összejöttünk: csak ritkán találkozunk, egymáshoz ritkán férünk ezen nyomorult vidéken,

Pohjának szegény országán, —

Üssünk kezet kézbe hát, fűzzük egybe ujjainkat, hogy immár jót énekeljünk ...

(Uo. 180—1.)

A fordításnak vannak ugyan költői szépségű részle- tei, mégis csalódás olvasni a Nyelvészeti nagy ten- nivalóink-ból idézett szemelvények után: azok többet ígértek. Itt a ritmus meg-megtörik, a szóhasználat keresettebb. Néhol igénytelen az azonos vagy rokon értelmű szavak megtalálásában. A gondolatpárhuzam több helyen erőltetett, zavaróak az át- hajlásOk, a szóismétlések. A betűrímmel alig törődik. A képeket leegyszerűsíti, a költőiséget visszafogja. Szó szerinti szöveghűségre törekszik: csupán ismertetés, nem pedig igazi műfordítás a célja.

Hunfalvynak a „runók művi alkotásáról” rögzített megfigyelései és fordítása így is hozzájárult az átültetés néhány lényeges kérdésének tisztázásához. Helyesen ragadta meg a gondolatpárhuzamok formaalkotó, ritmusteremtő szerepét; rámutatott, hogy az átültetésnek ez az egyik legnagyobb próbája. Tudatosította, hogy a finn szövegben csupán véletlenül megszólaló ragrímek találhatók. Fordításában is hű maradt az eredetihez abban, hogy végrímeket nem használt: ezen a téren csak Fábián István és a legújabb fordítások követik példáját. Átültetésében néhol alliterációk is feltűnnek, bár legnagyobb hiányérzetünket épp az itt tapasztalható esetlegesség okozza. Hagyományt épít azzal, hogy a magyar ősi nyolcas ritmusát próbálja alkalmazni.

A cikksorozat egészében véve igen fontos állomása a Kalevala magyarországi történetének. Hunfal vy mégis szerényen ítélte meg jelentőségét. Tudta, hogy ismertetése nem teszi „szükségtelenné... az egésznek lefordítását”. (Uo. 771.)

A következő évben az Űj Magyar Múzeum hasábjain ismét sürgeti az eposz átültetését. Felsorolja a Kalevala svéd, francia és német átültetéseit, majd kijelenti: „Hogy kivált irodalmunkat illetné egy sikerült Kalevala-fordítás, valamint a szuomi népdalok fordítása is, kétséget nem szenved.” (I. h. 333.)

Hunfalvy szavai csakhamar kedvező visszhangra találtak. A Kalevala átültetésére irányuló korabeli kísérletek mindegyikénél kimutatható az ő ösztönző hatása. Fábián István — aki az eposz nagy részét lefordította — Hunfalvy közvetlen munkatársi és baráti köréhez tartozott. Barna Ferdinánd Ka- levala-fordításának előszavában elsőként Hunfalvy Pálnak mond köszönetét, ki munkájának „mindenkor kész kalauza volt”. Megemlítjük még, hogy amikor 1891. november 28-án — két nappal halála előtt — akadémiai tagságának ötvenedik évfordulója alkalmából emlékülést rendeztek Hunfalvy tiszteletére, Vi'kár Béla készülő Kalevala-fordításá- ból olvasott föl részleteket. Két nemzedék szimbolikusan szép találkozására került sor ezen az „örömünnep”-en — a Kalevala égisze alatt.

Fábián István (1809—1871)

Fábián Istvánt Hunfalvy Pál indította el nyelvtudósi pályáján. Az 1850-es évek közepétől számos cikkével támogatta Hunfalvy nyelvtudományi harcait.

A Kalevala-fordítások csak melléktermékei tudományos tevékenységének, de kiváló tehetségről vallanak. A teljes szöveg lefordítását tervezte, munkáját azonban nem tudta befejezni. Egy részét korabeli folyóiratokban publikálta, számos runó pedig ma is kéziratban kallódik.

Bár átültetései fényes lapjai a magyar Kalevala-fordítások történetének, mindeddig nem kaptak megfelelő méltatást és elismerést. Halála óta egyedül a Magyar Könyvtár sorozat régi magyar fordításokat csokorba gyűjtő kötete közölt belőlük kurta részletet.

Az első Kalevala-szemelvényeket Hunfalvy lapjában, a Magyar Nyelvészetben adta közzé. Ehhez rövid cikket is írt, amelyben a fordítás alapelveit, szempontjait összegezte: „a finn költészet sajátsága a bötürim — (alliteratio) és a gondolatok bokros kifejezésében (parallelismus) áll. Azonban a magyar fordításban a bötürimre nézve ügyelet nem fordíthatott; de igen is a parallelismusra, mely a finn költészet fősajátságaként tűnik fel: a m. versek alkotásában végre, minthogy ez kezünk ügyiben nem igen akar lenni, anélkül, hogy a művészet követelte csínt keresve kerestük volna; csak azt tartók szem előtt, hogy a lábak és szótagok meny- nyisége megfeleljen az eredeti szöveg verslábai-, s szótagjainak.” (I. h. 1861. 183—4.)

Rendkívül szerény Vallomás ez. Szerzője nem pályázik művészi sikerre, csak a szöveg- és elemi szintű formahűséget tartja fontosnak. De talán éppen ebből a látszólagos igénytelenségből fakad fordításának sajátos varázsa. Fábián teljesen rábízta magát az eredeti szöveg szépségére, a gondolatok dinamikus hullámzására. Alázattal és szeretettel közeledett az eposzhoz, sikerült azonosulnia vele. Az övéhez hasonló átéléssel, bensőséges hangvétellel korszakunkban csak Reguly Antalnál találkozhatunk.

56