Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Bolykiné Fogarasi Klára: Képversek az 1920-as évek irodalmából
A MA tevékenységének kiindulási pontja tehát a nyers valóság. Jelszavaik: aktivitás, monumentalitás, kollektivitás, szimultanizmus. Az új generáció összetartozásérzése erős. Szenvedélyes meggyőződésük, hogy az „új életlehetőségek”, a „tömegek élő összeköttetése” az embereket is átformálja. Eszményük a világos öntudattal rendelkező, kora szellemi szintjén élő, aktív dolgozó ember, akit életszomja szüntelen cselekvésre, bátor tettekre sarkall. Gyűlölettel övezik az élettől elkülönülő kényelmeseket, akik a megszokás, igénytelenség sablonjaiba kövülve egyre távolabb kerülnek az ezerszínű valóságtól; s végül szűklátókörűségük, passzivitásuk és gyávaságuk végleg alkalmatlanná teszi őket arra, hogy valaha is kor- társaik lehessenek saját koruknak. Mivel művészetüket az új világérzés lobbantja életre, alkotóik sem életidegen, hit nélküli esztéták többé, hanem a magasra törő élet szellemi munkásai. Műveikkel „tisztító hatalmat akarnak beledobni a korba”. Sürgetik az esztétikai fogalmak átértékelését. A művészettel szembeni legfontosabb követelésük — akárcsak Apollinaire-é —, hogy az a jelent is a jövő színeivel gazdagítsa. („Ne az élet illeszkedjen az irodalomhoz... hanem megfordítva. Az irodalom előzze meg az életet és mutassa meg a legvakmerőbb lehetőségeket.”) S hogy műveik mindezt megvalósítsák, újfajta művészi hatásra van szükség. „A művészet lényege: lendítőerejében rejlik” — írja Kállai Ernő. Ök tehát a művészi élménytől többet várnak: a közvetlen cselekvés léte vagy nem léte méri a mű hatását, erejét. Az új művészet célja, jellege, az alkotói magatartás, a művészi hatás gyökeresen megváltozik tehát. Így az is természetes, hogy maga a műalkotás sem marad változatlan. Már Apollinaire ír a negyedik dimenzióról, amely megszünteti a műalkotás zártságát, s közvetlenül is megteremti a végtelenbe kapcsolódás lehetőségét. A mű .......nem hasonlít semmire, nem mesél e l semmit és nem kezdődik el sehol, és nem végződik be sehol... Akárhol bele lehet lépni és minden pontján az egészet fölérezhetjük” — írja Kassák a Képarchitektúra c. cikkében. A görögök óta megszokott emberközpontúságot érzik szűknek abban a korban, amelynek eszménye a végtelen világegyetem. A műalkotás új jellemzői között ugyanakkor olyanra is bukkanunk, amelyek az emberi teljességre, élettevékenységeink összetartozására hivatkozva próbálnak az alkotáson belül is új egységet teremteni: színek, formák, hangok, mozdulatok által. Ügy érzik, így teljesebb, őszintébb (mesterkéletlenebb) mű születik. A MA lapjain a hagyományostól teljesen eltérő nyomdatechnikai megoldásokat (szokatlan méretek, betűtípusok, kiemelések) alkalmaznak. Itt jelennek meg az első formabontások a líra területén is: Kassák: A zöldfejű ember (MA, 1921/2.); a Világanyám kötet számozott verseinek 18. darabja (MA, 1922/1.); a 8-as és a Képköltemény c. műve (MA, 1922. febr 1.); Csont Ádárn: Kivégeznek (1922. máj. 1.) és Sugár Andor Betűverse, sőt Kurt Schwistem egy szám verse is. Többnyire még csak megbomlik a hagyományos vizuális monotonság, vagy a tipográfiai lehetőségek repertoárja csupán a vers (Sugár Andor). Kassák képversei azonban már igazi műalkotások, különösen a 18-as érdemel több figyelmet, amely a MÁ-ban Vers címmel jelent meg. A hagyományos versírás törvényeit teljes egészében megtagadva, Kassák itt új típusú verset teremt. A tipográfia a képi, máskor a lírai tartalom szolgálatában áll. A kiemelések térbeliséget teremtenek, s így létrejön a háromdimenziós vers. Látszólag formai zűrzavar uralkodik — valójában a mű képileg tudatosan megszerkesztett. A számtalan betűtípus, a lépcsőzetes, hajlított, függőleges, ferde sorok végső elrendezése természetesen nem önkényes, hanem egy belső kompo- zíciós rendbe illeszkedik. A verstömbök szinte egyenként és összességükben, a versegészt tekintve is megszerkesztettek (az oszlopvégi tömbök stabilitásra, a nyugtalan formák egyensúlyra törekednek). Mielőtt a költeményt elolvasnánk, a látvány már egy zaklatott, nyugtalan világérzést közvetít felénk. Az első pillanatokban értesülünk az alkotói közérzetről, amely a művész és a világ pillanatnyi viszonyát jellemzi. A vers elején — a formák és a szavak egyaránt ezt bizonyítják — nyugalom uralkodik. Itt még kevésbé bontja föl a síkot, egységes, kiegyensúlyozott tömbök követik egymást. A hullámosán szedett sor szelíd-derűs pl. a következő tömb erőszakos „le hát...” sorával szemben. A kompozíció azonban egyre gazdagodik, a többféle kiemelés, betűtípus egyre jobban megtöri a felületet, a kút kerekét idéző ívelt forma pedig szinte megperdíti a verset. A nyugtalanság fokozódik, egyre izgalmasabb, erőteljesebb formák követik egymást. A látvány- egészből legszembeötlőbben kiugró, kiáltó szavak a vers végi jajok, végül a ferde vonal újabb dinamizmust hoz a versbe, tereli a betűket, s a záró elemet lehatárolja a síkban, kimetszi, kiemeli. Fokozott hatású az óriási pont, amely itt mint kom- pozíciós elem jelenik meg. A gömb a teljes zártság, nyugalom kifejezője; a ferde vonallal — amely lebegő, elmozdítható, dinamikus — feszítő ellentétet hoz létre. A nyugtalanság a költemény végére könyörgésbe, fájdalmas sikolyba, kitörő zokogásba fúlik. A fokozódó és extatikus érzelemkitörést a látvány tökéletesen képes kifejezni — noha a költemény egészében látvány és jelentés együtt hatnak. A szavak síkban jelennek meg, ez a költőnek lehetőséget nyújt, hogy bizonyos szavakat kihangsúlyozzon, másokat elrejtsen. Az első szakasz kiemelt szavai: Este — Világosság — Jó — Bécs- ben — Lányok énekeljetek — Ekkor. A hang- súlytalan értelmi egységek is ezekbe az erővonalakba igazodnak. Az estét a tehetetlenség, keserűség kiváltotta irónia és groteszk jellemzi. Ehhez kapcsolhatók a fölbukkanó képtelen, dadaisztikus mozzanatok. Nyugalmas képek után szinte erőszakos követelésként ugrik elénk a „Le hát a hálósipkákkal” — erőteljesen elutasítva ezzel minden kényelmen, 18
