Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - JELENÜNK - Barta Imre: A településfejlesztési politika feltételei és lehetőségei (I.)
A területfejlesztési politika feltételei és lehetőségei (I.) ÁLTALÁNOS ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS FELTÉTELEK Az ország egyes területeinek fejlettségében az elmúlt évtizedekben jelentős változások történtek. A változások, a fejlődés mértéke, különösen annak megyék közötti és megyéken belüli egyenetlensége, nem minden esetben találkozik a lakosság kedvező értékítéletével. A területfejlesztési célokat és a bekövetkezett változásokat a szakmai vitákban és publikációkban is élénk érdeklődés kíséri. A vitákban, publikációkban számos szubjektív megítélés is hangot kap (különösen az apró falvak elnéptelenedése, az iskolakörzetesítés témákban). Ez a jelenség érthető, sőt természetes, mivel teoretikusan közelítve a társadalom és gazdaságpolitikán belül az érdekeknek és törekvéseknek talán a területfejlesztési politika a legsokszínűbb és legtöbb konfliktushelyzetet hordozó része. További lényeges momentum, hogy a mai szereposztásban, amikor a területfejlesztési politika alakítása a központi irányító szervektől a megyei párt- és tanácsi vezetés feladatkörébe került, e testületek tagjai tevékenységükből az emocionális elemeket — a helyi lakossággal szembeni politikai és morális felelősség közvetlen érvényesülése miatt — nem képesek kikapcsolni. Ez akkor is fontos összefüggés, ha a területi (megyei) szervek ráhatási lehetőségeinek korlátái következtében a szóban forgó feladatkör decentralizálása sok tekintetben formális. A területfejlesztési politika nehézségére, ill., mint feladat bonyolultságára jellemző, hogy társadalom- politikai céljaink megvalósítása a termelőerők területi szerkezetében kettős feladat megoldását igényli: egyrészt biztosítani kell a népgazdaság és az egyes területek erőforrásainak hatékony hasznosítását, összhangban a településhálózat fejlesztésével; másrészt a foglalkoztatottságban, a gazdálkodás hatékonyságában, az egyes települések ellátottsági színvonalában meglévő különbségek fokozatos csökkentésével közelíteni kell egymáshoz az ország különböző területein élő népesség anyagi és kulturális színvonalát. Ez a kettős követelmény makro szinten, azaz az ország nagyobb térségei vagy a megyék között is nehezen, csupán hosszú ideig tartó történelmi folyamat eredményeként teljesíthető; megyei viszonylatokban még inkább, mivel a megyei vezetésnek a központi irányításhoz képest sokkal szerényebb, — ha úgy tetszik szegényesebb — eszköztárral a megyén belüli különbségek „ledolgozását” is célba kell venni. Ma már elfogadott nézet, hogy népgazdasági szinten a területi érdekek rovására csak rövid távon lehet gyorsabb ütemű növekedést és nagyobb hatékonyságot elérni, s ez természetesen fordítva is igaz. A követelmény második része ezzel szemben még napjainkban is kevésbé tudatosult, az, hogy az egyes területeken élő lakosság életkörülményeiben mutatkozó különbségek mérséklése nélkül a követelmény első része — a hatékonyság növelése — sem teljesülhet. A hatékonyság növekedése és a lakosság élet- körülményeinek kiegyenlítődése az emberi tényezőnek a gazdasági fejlődésben fokozódó szerepével függ össze. Szocialista viszonyok közepette erre való tekintettel a területi párt- és állami vezetéstől csakis olyan szemlélet és magatartás fogadható el, amely a gazdasági fejlődéssel kapcsolatos koncepciók kialakításánál annak területi kihatásait is számba veszi és az egyenlőtlen gazdasági fejlődés törvényét az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére irányuló tudatos cselekvéssel párosítja. Ennél az elágazásnál a területfejlesztési politika egy újabb kritikus csomópontjához jutunk. Történelmi tapasztalat, hogy a termelőerők fejlődésével az egyes területek arculata megváltozik, más-más területek kapnak növekedési indítékot, amit a lakosság térbeli eloszlása némi fáziskéséssel ugyan, de szükségszerűen követ. A kiegyenlítődés követelménye ugyanakkor egy statikus állapothoz viszonyítva sem könnyen teljesíthető, egy fejlődésben, mozgásban lévő rendszerben még nehezebben. A területfejlesztési politikát — a ma elfogadott definíció szerint — a társadalom- és a gazdaság- politika olyan szerves részének tekintjük, ami egyesíti a gazdaság területi szerkezetének megismerése és az általános társadalompolitikai elvek alkalmazása alapján a területfejlesztés céljainak — a társadalmi-gazdasági erőforrások mérlegelésével történő — kitűzését, valamint az ezek eléréséhez szükséges eszközök meghatározását, alkalmazását. A területfejlesztési politika megyei szinteken érzékelhető, alkalmazható legfontosabb összetevői: 1. kutatás-elemzés, 2. információgyűjtés, 3. koncepció kialakítása, 4. tervezés, 5. a különböző érdekszférák folyamatos összehangolását szolgáló szabályozás, a területi fejlődés befolyásolása. Az egyes ösz- szetevőkről röviden: Kutatás-elemzés A településhálózat-fejlesztési tervek összeállításához és az egyes agglomerációk fejlődési problémáinak feltárásához szükséges kutatásokon kívül megyei szintű témakutatásokra eddig alig került sor. A Miskolci Akadémiai Bizottság kezdeményezésére Észak-Magyarországot érintően 1980—81. években több témában is pályázati felhívás jelent meg. A kutatómunkának tehát a kezdetén tartunk. Különösen a területfejlesztés megyei szintű rész — ipar, mezőgazdaság stb. — és átfogó kérdéseinek mélyebb megkutatása lenne kívánatos. Az alapvetően jövőre orientált kutatás mellett a területfejlesztési politika tudományos megalapozottsága szempontjából másik igen fontos feladat az egyes területek korábbi fejlődésének és egy adott időpontban elért fejlettségi szintjének, adottságainak, lehetőségeinek elemzése. A helyzet e tekintet21
