Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonczi Miklós: Nagy Sándor szobrai Hatvanban

recenben, Győrött, Szolnokon, Kecskeméten, Szegeden, továbbá az NDK-ban és Csehszlovákiában avatták fel. Alakotásait őrzi a Magyar Nemzeti Galéria, a Tornyai, a Déri, a Jósa András, a Janus Pannonius és a Petőfi Irodalmi Múzeum. Többek között megkapta a Káplár Miklós-díj arany fokozatát Hajdúböszörményben 1973-ban, 1975-ben Hódmezővásárhelyen tüntették ki a Tornyai-pla- kettel, 1976-ban első díjat nyert a Krúdy-pályáza- ton, és 1979-ben megkapta a Munkácsy-díjat is.

Figyelemre méltó önvallomása: „Szobraimhoz kizárólag a legkeményebb és legtartósabb anyagot használom. A gránitot, a bazaltot, a márványt. Szobraimmal a természetesség, a nyugalom, az erő, a világhoz fűződő eredendő kapcsolat kifejezésére törekszem.” Nemcsak az anyag tartós, amivel dolgozik, hanem az eszme, amit érint. A nép, a magyar paraszt. Aki szánt, aki vet, aki munkája révén mindig arat, aki kenyérrel telíti asztalainkat. Mondhatnánk: azon a nyomvonalon jár érzé^- seit illetően, ahol Reymont, Tolsztoj, Balzac, So- lohov, Giono találta meg parasztfiguráit. Természetesen e regényhősök Nagy Sándor szobrainak távoli rokonai. Móricz novelláinak alakjai, Nagy István portréi, Medgyessy nyár-telítettségű, gömbölyű asszonyai már közelebbi társaknak számítanak. Igazi testvérei azonban Kovács Ferenc, Szurcsik János, Pál Gyula! Ők négyen azonos hangnemben, hőfokon, minőségben, szemléleti együttérzésben alakítják képeiken és szobraikon századunk magyar parasztalakjait. Négyük közül is Nagy Sándor az, aki bár nem is akart, nem is tudott témában elszakadni tőlük, legmélyebben ismeri karakterüket, ezt szobrai igazolják. Bár figurái Veres Péter ,,Gyepsor”-ának népéhez is tartoznak, de művei minden szociológiai, néprazi mellékízt nélkülöznek, és nem ismerik Tamási Áron idillijét sem. Bár Ady kívülről látta azt, amit Nagy Sándor belül érez, az ő verse más pályán, nézőpontból, de hasonló eredményre jut. Ady azt írja, amit Nagy Sándor szeretne végérvényesen megfaragni:

„Boldog, aki az ő fia,

Boldog, akit a Nyár szeret,

Boldogok a Nyár fiai, az erős emberek.

Boldog, ki mindig újrakezd,

Boldog, kit az élet maraszt,

Boldog, aki vígan kaszál,

Boldog, aki paraszt.”

Nagy Sándor minden figurája is erős, egyszerűségében, nyugalmában, méltóságában, csöndjében az. Igaz, nincs bennük vidámság, nem ismerik a mosolyt, hallgatásuk a beszéd, fejkendős, kucs- más a formájuk. Míg Vecsési, Szalay, Németh József alakjai valamiképpen mégis feloldódnak házak díszeivel, fák virágzásával, ő zárt marad minden szobrában, felgyűlik asszonyaiban a csönd, a súlyos hallgatás. Hordoznak valami félszegséget, valami vonzó szemérmet szobrai, s ebben Arany János költői jellemeinek utódai, Bence unokái támadnak fel. Csöndes varázslat történik e kőcsaládban, és egy hajdani kőmíves-paraszt előlép szobrásznak. Kora delegálta erre az őrhelyre, kora és tehetsége, visszavonhatatlanul, végérvényesen. Ő

is Keletről érkezett, mint Váci Mihály, ő is a keleti országrész követe, ahol súlyosabb, ridegebb, zsoltárszerűbb, kopogóbb az igazság, komorabb és érettebb a költői és szobrászi ritmus. Természetesen Illyés Gyula Czabuk Pálja, Simon István ballagó ácsai mind-mind Nagy Sándor szobrainak költői előképei hangulatukban, jellemükben, de műveinek legközelebbi társai Váci Mihály és Rat- kó József versei. Akaratlanul is Nagy Sándor szobrainak karakterét ragadja meg Váci:

„éveket évszázadokat egy a másnak így adogat ük nagyapák, ősök, apák rendje e tíz századon át.”

Nagy Sándornál is e szakadatlanság érződik, az, hogy a „Nagykendős” asszony alakjában múlt és

4