Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 2. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC Káinok/ László műfordítói életművéből Gazdag asztalt terített, pazar lakomával a magyar művelődés számára kétkötetes műfordítás-gyűjteményével Kálnoky László, de ritkán kap ilyen ajándékot az egyetemes emberi kultúra is. Aki csak belepillant a két kötet anyagába, magával sodorja a nevek, verscímek örvénylő sokasága s természetes ösztöne szerint megkísérli, hogy a számok rendjébe fogódzzék, riadt tiltakozással persze, a feltevés ellen, mintha azoknak a zsibbasztó statisztikai különítményeknek példáját követné, amelyek az elemzés új módszerei címén képletekkel, táblázatokkal és grafikonokkal szimatolnak az alkotás titkai után — reménytelenül feldúlva egy-egy művet. Mindössze megpróbáljuk megvonni a két kötet időbeli és térbeli határait évszázadok és népek mértékével mérve. A két kötet 1471 oldalon, 330 idegen költő 1408 versét fordítja le, az időszámításunk előtti VII. századtól napjainkig. A 330 költő 27 népet képvisel, ezek: amerikai, angol, angol-amerikai, ausztrál belga, bolgár, chilei, francia, görög, ír, kenyai, kínai, kubai, lengyel, német, nigériai, olasz, osztrák, portugál, román, skót, spanyol, szlovák, szovjet, szovjetburját, szovjet-örmény, szovjet-tatár. Micsoda széttekintés az idők és égtájak felé! Milyen tágas látóhatár öleli egybe közeli s távoli népek lírában megnyilatkozó szellemét. Művészi csodatételnek tekinthető, hogy mindezt egy törékeny alkatú költő fogja össze. Fél tüdővel, hetvenévesen. És ez a két kötet a műfordítói életműnek csupán — a fele. A műfordítás — gond. Lehet játékos az eredeti vers — műfordítása esetleg kemény munka, olyan szavak, hangzatok válogatása, amelyek a játék illúzióját, hangulatát adják vissza. Minél játékosabb, versszerűbb az eredeti, annál gondosabb munkát követel a fordítótól. Kálnoky László fölényes ismerője nyelvünk minden szavának, hangokban lélegző hangulatának, s ízléssel illeszti össze őket az idegen szöveg belső szándéka és formai követelése szerint. Erre minden lehetősége megvan a magyar nyelvben, amely képes a fordítás legfinomabb árnyalatainak kifejezésére éppúgy, mint legkomorabb hangulatainak megszólaltatására. Somló György kiváló költőnk írta le költői fogalmazásban: „Minden nyelvnek megvan a maga sajátos éghajlata, alatta csak bizonyos fajta flóra él meg. A magyar nyelv csodálatos klímája lehetővé teszi a világ bármely költői növényzetének teljes pompában való áttelepítését.” Ennek az áttelepítésnek művésze Kálnoky László. A ritmikai kötöttség teljes szigora a fegyelmezettség rendjét teremti meg az idegen szöveg parancsára, de ha az újabb irányzatok oldottabb szövegét fordítja, képes a formai táncok és bukfencek elképesztő mutatványaira is. Rendkívül figyelemre méltó, hogy a könyvben szereplő három és fél száz költőnek mintegy fele még nem szólalt meg magyar nyelven, az ismert külföldi költők pedig javarészt ismeretlen verseikkel vesznek részt a válogatásban. Ez a tény művelődésünk elismerésre méltó gyarapítását jelenti. A múlt században élt angol költő, Keats sóhajtott fel egyszer, látván a versek halhatatlan tömegét: „Ö, mennyi költő aranyozta be az időt!” (Kálnoky fordítása). Nagy dolog az idő aranyozása, a műveletlenség sötétségével vívott harcban a tiszta értelem segítsége, a szépség üdítő itala, de ma már másként is értékelni kell a műfordítói munkát. A tér és idő technikai megrövidülésének évszázadát éljük, s ennek a folyamatnak még nincs vége. Ebben a történelmi helyzetben a műfordító a népek közötti legbensőbb kapcsolat megteremtésének munkása. Kálnoky László az állandó érdeklődés izgalmával fogja össze népünk kezét a többi népekével, megmutatván gondolatviláguk súlyát, érzéseik változatos gazdagságát. (Szinte elképzelhetetlen szerencse lenne, ha a többi népek között is akadnának hasonló műfordítók, akik megismertetnék a magyar költészet és benne a magyar szellem tiszta emberségét és ragyogó írásművészetét.) Ilyen vonatkozásban Kálnoky László a legnemesebb politikai eszme híveként munkálkodik, s mint ilyent, úgy kell üdvözölnünk őt műfordításai ismeretében, mint huszonhét nép költészetének magyarországi nagykövetét. Kapor Elemér KOROM MIHÁLY: Népi demokráciánk születése Történetírásunk a felszabadulás utáni hónapok, és az azt közvetlenül megelőző időszak eseményeinek értékelését már eddig is többoldalúan és többszempontból elvégezte. Monográfiák egész sora látott napvilágot, s könyvtárnyira rúg azon tanulmányok és kisebb közlemények sora is, amelyek a pár hónapos időszak, eseményekben rendkívülien gazdag korszakát hely- történetileg is feltárták. S furcsa módon mégis azt mondhatjuk: a korszakkal kapcsolatos történészi feladat mind ez idáig nem csökkent. A számba jöhető lehetséges okok közül, ezennel csak azokra kívánjuk a figyelmet fordítani, amelyek az utóbbi időben a történeti közelmúlt iránt kíváncsi közönség érdeklődését a korszakra irányították. Ezeknek a műveknek a zöme nem a történetiírás mezejéről származott, megcsal? nem is a társadalomtudományok területéről, hanem egyéb forrásokból. Memoárok sora terelte arra a közfigyelmet, hogy milyen lehetett volna a kiugrás, s ez miért hiúsult meg, másrészt valós szereplőket és történeti szituációkat megjelenítő regény taglalta azt, hogy kik voltak a felelősek és kik a tenni akarók, akik a nemzet sorsát elrontották vagy azt jobbítani akarták. A közelmúltban néhány film is ebből a történeti időszakból merítette témáját. Ez az érdeklődés természetesen kedvező hátszelet adott a történetkutatásnak is, s ugyanakkor napirendre tűzött olyan problémákat is, amelyek nem csupán szakmai, hanem legalább annyira politikai és koncepcionális kérdést is takarnak. A népi demokrácia születésének körülményeit elemző történeti irodalom szinte egyidős magával a kutatott történeti korszakkal. Ez az időbeli egybeesés nemcsak azt bizonyítja, hogy a kérdés szinte születése óta izgatja a kutatókat és olvasókat egyaránt, hanem azt is, hogy olyan probléma szakmai megválaszolásáról van szó, amely ellentétes; megítélések kiinduló60
