Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Pogány Ö. Gábor: A szomorú kis infáns
nem utolsósorban azért is, hogy a kétágú uralkodó család számára posszibilis férfiutódot szüljön. Az első menetben ez még nem sikerült, mindössze leánygyermekkel áldotta meg a sors. Margarita infánsnő így is a rokonság, az udvar kedvence lett, a szülők is örültek teljesítményüknek, a Bécsben székelő sógor-apósból előlépett nagyapa meg mind türelmetlenebbül várta, hogy képeket kapjon szépen fejlődő, bájos unokájáról. Ezt az igényt az egyre nagyobb tekintélynek örvendő udvari festőművész, Velázquez, ragyogó művekkel elégítette ki. A sorozat több remeke — az infánsnő három-, hat- és tízéves korából — a Kunsthistorisches Museum kincseinek legvonzóbbjai között foglal helyet. A mester utolsó festménye — mely a madridi Pradóban látható — ugyancsak Margaritát jeleníti meg. A tanítványoktól való másolatok, változatok figyelemre méltó minőségét végül ugyancsak Velázquez festői fantáziájának visszfénye szavatolja, miként azt a Louvre-ban található mellkép vagy a mi Szépművészeti Múzeumunk egész alakos portréja is példázza. Margarita után hét esztendővel született meg végre a várva várt trónörökös, Felipe Prospero. A jó hír későn érkezett az osztrák fővárosba, III. Ferdinánd már a megdiosőülték örök álmát alud- ta a kapucinusok kriptájában. Az infáns kétéves volt, amikor Velázquez megfestette a kisöreget; az Ausztriába küldött kép — úgy látszik — az új osztrák császárt, I. Lipótot nemigen érdekelte, mert a portrét több mint egy évszázadra a grazi várba száműzték. Holott Lipót utóbb éppen Felipe Prospero nővérét, Margaritát vette nőül; az ő össze- esketésüket se akadályozta meg az, hogy egyik nagyanyjuk közös volt. A dinasztia világhatalmi törekvéseinek útjába nem állhatták amolyan csekélységek, mint amilyenek a közeli rokonok házasságából származó gyermekek fejlődése során tapasztalható élettani rendellenességek. Velázquez festményén Felipe Prospero vérszegény, csenevész kisfiú. Mondhatnák a karakteroló- gusok, hogy ilyenkor, a gyermekkor kezdetén, az egyéniségnek, a lelki, testi jellegzetességnek még nincsenek kifejezhető motívumai. A művészi pályája csúcsán álló Velázquez mégis, mintha éppen ebben a munkájában összegezte volna mindazt, ami hivatása teljesítésére képesítette, s amit az életről, koráról, önmagáról, környezetéről tudott. A kép szerkezete, a modell beállítása, a tárgyak, kellékek kiválasztása nagyjából olyan, amilyent már a műfaj korábbi példányain is kialakított. Az interieurben ábrázolt kétéves Balthasar Car- loshoz, a hároméves Margaritához, az idősebb hölgyek: Maria Teresához (a Napkirály feleségéhez). Donna Mariannához hasonlítva, a figura térbeli elhelyezése levegősebb; a belső arányok kiszámításakor a festő a jelképes általánosítás lehetőségeivel is számolt. A fiúcska — alkati törékenysége, életkori sajátságai ellenére — nem vész el a szoba díszletei között, személye — méret szerint is — kellő hangsúllyal jelenik meg, anélkül, hogy lényének meghatározottságaitól eltérő dimenziókat foglalna el a másfél négyzetméteres lenvászonból. A kompozíciót — talán mondani sem kell — Velázquez lenyűgöző koloritja, tévedhetetlen ecsetjárása hitelesíti, s ez a meggyőző hatás már a. tartalom igazságára vonatkozik. Mivel ezen — az arcokkal és sorsokkal foglalkozó képzőművészeti alkotásokat taglaló — ülésen szó esik Rembrandtról is, illő elnézést kérni az e tárgyban illetékes Végvári Lajostól, amiért hogy ezúttal sincs mód említés nélkül hagyni Goethe megállapítását a rajnai mester arcképeiről, melyeket a Parnasszosz német fejedelme sorsportréknak minősített. Velazquez Felipe Prosperója is sorsportré a definíció legegyetemesebb értelmében. A méla kis infáns képviseletében együttérző vallomást teszen az udvari emberek, az előírások bilincsébe vert előkelőségek kiszolgáltatottságáról, s ezen keresztül a maga aranykalitkába zárt rabságának a légköréről. A spanyol uralkodó székhelyének minden lakója a zsarnok etikett áldozata volt, még ha a legmagasabb kitüntetéseket viselte is, az aranygyapjas rend lovagja éppen úgy, mint a pólyából alig kikerült herceg, a mesebeli királylány, a kiváltságos törpe, a koszorús költő, a festőművészet zseniális klasszikusa. Tudvalevő, hogy az Escorialt, a spanyol mo- narchák — Madrid középpontjától ötven kilométerre fekvő — palotáját II. Fülöp, Szent Lőrincre utalóan, rostély alaprajzúvá terveztette. A vértanú szerpapot Valeriánus császár uralkodása idején vasroston sütötték halálra, aminek az emlékére a királyi szálláshely azután négyzetes udvarok, derékszögben találkozó folyosók rideg hálózatává vált. Jogosan mondják rá, hogy inkább kolostor, mintsem fejedelmi rezidencia. Alapítójának szívtelen, könyörtelen, dogmatikus egyénisége kőbe rakva, gránátba faragva, átörökítette a maga merev elveit az utókorra. Csökött testében — kétségtelen — csillapíthatatlan energiák feszültek, s valóban szüksége volt a legfeszesebb puritán fegyelemre ahhoz, hogy alig egy emberöltő alatt tönkre tudja tenni a világtörténelem legkiterjedtebb, leggazdagabb birodalmát, melynek területe fölött sohase ment le a nap. A birodalom romjain továbbra is csődbejuttató- jának a szelleme uralkodott. A királyi ház újabb és újabb nemzedékei őrizték, folytatták a makacs erőszak árnyékában kodifikált életforma szertartásait. Naponta háromszor, ünnepeken ötször kellett átöltözniük, pompásnál pompásabb öltönyökbe, mindig az alkalomhoz illően. A nehéz kelmék, pazar ékszerek súlya alatt nyögő királyi gyermekek fagyott arccal, kedélytelenül, fáradt önmegadással nézték a nagyrabecsült festőt, amint szerszámai között matat, foszforeszkáló látomást varázsol kellemetlen életterükből, melyben egyébként „hideg és nedves levegő kering”. Két esztendővel a Felipe Prospero képe előtt befejezett Udvarhölgyek című festményén találkozhatni Velázquez önarcmásával, amelyből kiderül, hogy a mester se lehetett sokkal vidámabb, mint az Escorial többi foglya. Mise, kihallgatás, munka, lelki gyakorlat, liturgikus étkezés és a folytonos öltözködés közben alig jutott idő irodalomra, színházra, muzsikára, s ha igen, akkor is a szabályozott hajlongások. udvariaskodó viselkedési normák forgatókönyve szerint. A satnya kis Felipe Prospero ennek a lehetetlen 9
