Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Józsa Péter: Mariola
Mariola A nyári gdanski járattal valami baj lehetett. Mi nem tudtuk miféle: műszaki, irányítási vagy esetleg egy utasnak nem volt rendben az útlevele? A gépnek már jó húsz perce föl kellett volna szállnia. Az idő kitűnő volt — valódi augusztusi kánikula —, terroristák nincsenek, riadót sem rendeltek el. Nemrég ebédeltünk, s a hűvös csarnok korlátjához támaszkodva cigarettáztunk, beszélgettünk. A délutáni foglalkozásokig még maradt néhány percünk. Álmosan fújtuk a füstöt, s innen láttuk, hogy a repülő még a pályán vesztegel. Jani barátom és padtársam dörmögött mellettem, szokása szerint megint nem tetszett neki valami. — Az anyjukat! Lefogadom, hogy valamelyik könyökvédős szúrt el egy papírt. Az a sok akta ide, meg oda. Mindennek az az oka! — Műszaki hiba lesz — csitítgattam Janit, aki megszállott papír- és irodagyűlölő ugyan, de kiváló technikus. — Tíz éve nem volt. Ezzel ne etess! — Árnyékban van harminc fok, valami megolvadt. — A te lágy agyad — dühösködött tovább Ja- nesz, de mielőtt még egy kacskaringósat mondhatott volna, találgatásunkat egy határozott, erős hang megszakította: — Fiúk! Mit lebzseltek ti itt? Gyerünk a kifutóra! Az ügyeletes tiszt gyorsan meghagyta, hogy kinek hol lesz a helye, majd kivezetett bennünket a gép köré. Ott már overallos szerelők sürgölődtek, s mi inkább csak lábatlankodtunk. Az ügyeletes szerint felügyelnünk kellett. De mire? Kire? Tizennyolcunk közül erre senki nem tudta a választ. S a beton ontotta a forróságot. Szépen nézhettünk ki trikóban, farmerban: s, no lám, a nagyképű légi-irányító tiszthallgatók ácsingóznak egy repülőgép körül, s közben szép lassan megfőnek a napon. Vagy húsz perc telt el így. Szerelőkocsik jöttek- mentek, a műszakiak pedig izzadva, káromkodva hol az egyik futóműnél, hol a gép faránál ügyködtek. Nem bírtam tovább. Nekitámaszkodtam a közelben levő feljárólépcső oldalának, s az elérhetetlennek tűnő teraszt néztem meredve, ahol az utasok vagy az integetők hideg kólát szürcsölhettek. Erről ábrándoztam, amikor közvetlen fölöttem egy kiáltás csattant élesen. — Kérem! Segítsen! Egy lány állt a repülőgép nyitott ajtajában. Azt hittem, szemem-íülem káprázott, vagy hogy a forróság tényleg az agyamra ment. A jó öreg ferihegyi beton megingott alattam. Még fel sem fogtam, hogy a kiáltás nékem szólhatott, amikor észrevettem, egy diszpécser siet felém ruganyos léptekkel. Kihúztam magam, amennyire tudtam, de ő nem rám nézett. Hunyorgott, s fél szemmel a lányt bambázta. Nagyon fontosnak érezhette magát, mert büszke képpel irányba vette a feljárót. A lány azonban lesietett a lépcsőn, s ott tanács15
