Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
gét, szerves illeszkedését a magyar hagyományrendszer legősibb rétegébe. A ballada, s annak ilyen szemléletű elemzése több szempontból nagy jelentőségű művelődéstörténetünkben. Egyrészt kétségtelenné teszi az ősművészet szuverenitását, autochton jellegét és komplexitását, azt, ahogyan sűrítve és szintetikusan közvetíti a világról szóló ismereteket, világtörvényeket, s mutatja az ember természetbe-kozmoszba ágyazottságát, elvében teljes világképét. így föl sem merülhet az a kérdés, hogy a népművészet a puszta dekorativitás vagy látványhűség szintjén mozogna, hiszen lényegi sajátsága a jelképi tömörítés s a szimbólumok rendszerbe foglalása. Szőcs István tanulmányának másik nagy érdeme, hogy leszámol azzal az évszázadokon át beidegzett, idegen érdekeket szolgáló művelődéstörténeti előítélettel, hogy „a mai művelődés és az ókori között csakis ... a latin-görög (s az ezt folytató nyugati keresztény) kultúrán át vezetett híd”, hogy tehát kultúránk Benedek István: PÁRIZSI SZALONOK Benedek István méltó továbbvivője legendás hírű nagyapja, s az irodalomtörténészek közt is a legjobbak közé sorolható apja szellemi örökségének. Nemcsak a valóságérzéket, az ismeretlen feltérképezésének oltha- tatlan vágyát kapta tőlük hagyatékul, hanem a kiapadhatatlan írói vénát is. Megtetézte ezt azzal, hogy folyvást sokoldalúságra törekszik, méghozzá a csak kevesekre jellemző alapossággal. Izgatják a tudományok titkai, de felkeltik érdeklődését a história és a kultúrtörténet nagy eseményei, emlékezetes egyéniségei is. Nem elégszik meg azzal, amit a szükségszerűen rostáló, egyszerűsítő krónikák megjegyeznek róluk, gondolatvilágukról. Ügy szeretné látni őket, amilyen, valójában voltak: szerelmeikben, érzelmi csatározásaikban, szenvedélyes kötődéseikben és gyűlölködésükben esendők, a fegyverekkel hitelesített tekintély és a zsarnoki hatalom megvetésében rendkívüliek. A Párizsi szalonok című művében ilyesmire vállalkozik. Azoknak az évtizedeknek a tablóját rajzolja meg, amelyekben XV. Lajos uralkodott, illetve helyette kegyencnői kormányozták a legkeresztényibb fenség országát. Azokat az évtizedeket eleveníti fel, amelyekben az enciklopédisták nyitottak tiszteletre méltó bátorsággal össztüzet az elavult, a korhadozó rendszer értelembutító intézményeire. Azoknak az évtizedeknek kutatja fő erővonalait, amelyekben akkumulálódott a nagy francia forradalmat kirobbantó feszültség: a nép egyre elviselhetetlenebb nyomora, az egyre módosodó polgárság hatalmat szomjúhozó indulata, a fenn pöf- feszkedők tehetetlensége, olykor meghökkentő bizonytalankodása, s a gondolkodó fők egyre határozottabb zászlóbontása. A szerző — alapanyagul — Julie de Lespinasse leveleit használta fel. Ezt a viszonylag fiatalon — negyvennégy esztendős korában — elhunyt előkelő dél- franciaországi nemesi családból származott hölgyet választja regényes korrajzának főhőséül. Nem véletlenül, hiszen emlékirataira támaszkodik, indokoltan, mert a kritikusak sorában a legnagyobbaknak számító Sainte-Beuve irodalmi arcképcsarnokában előkelő helyet jelöl ki számára. Az is tény, hogy századának tipikus személyisége volt, ráadásul huszonkét esztendőt töltött Deffandné, Geoffrinné és saját szalonjaiban, s ezek akkoriban — talán felesleges is ezt hangsúlyozni — szellemi központoknak számítottak. Itt találkoztak rendszeresen az írók, a politikusok, s a velük valamilyen formában kapcsolatot tartó főhivatalnokok és arisztokraták. Ott volt d’Alambert, Helvetius, Crébillon Montesquieu, Diderot, Rameau, Rousseaú, Marmontel, Turgot, Richelieu herceg és még sokan azok közül, akik valaminek számítottak a politikai, a gazdasági vagy a művészeti hierarchiában. Az is igaz, hogy ez az elkényeztetett, ez a finomkodó, de kitűnő megfigyelő és jellemzőkészségű, jótollú nő nyitott szemmel járt az őt körülvevő világban, épp ezért az általa festett portrék érzékletesek, s többet mondanak e század nagyságairól, mint a rideg alapjait csak ilyen közvetítéssel szedhettük össze, s hogy egyáltalán, a honfoglalás és a kereszténység fölvétele előtt a magyarok szellemi műveltsége végtelenül alacsony, primitív szinten állt. Ahogy az elemzés kimutatja, ez az egyetlen ballada is tanúsítja, hogy „a mi népünk ősműveltsége is ugyanazokon a fejlődési fokozatokon ment át,, illetve ugyanabba az iskolába járt, mint a többi kelet-európai és kelet-középtengeri népek.” Rávilágít arra a folytonosságra, ahogyan — nálunk is, mint a többi népeknél — az ősi vallásos- mitikus képzetek, szimbólumok, ünnepek átmentek a kereszténységbe, vagy annak elemeivel keveredve továbbélnek a népi hitvilágban, s újra és újra előbukkannak mesékben, mondókákban, szokásokban vagy archaikus imákban. Az ősiségnek jegyeit mindmáig megőrző magyar archaikus népi kultúra elvi értékeiben egyenrangú minden más kultúrával, esztétikai minőségében pedig a legmagasabb színvonalúak közé tartozik. (Kriterion, 1979) Bertha Csilla történészi megállapítások. Ezeket az értékeket fedezte fel Benedek István, s ki is aknázta azokat, természetesen az igazi esztéták igényességével. Fő figurája túlzottan összpontosít, szerelmi konfliktusait, hajdan talán könnyfakasztó szenvelgéseit a kelleténél jobban részletezi. Elhisszük — ezt is Sainte- Beuve mondja el —, hogy 1809-ben ezek annyira megbabonázták az egyik előkelő fürdőhelyre utazó kompániát, hogy közben nem vették észre a tomboló vihart, a szűnni nem akaró mennydörgést és villámlást. Azt sem vitatjuk, hogy még legalább egy évszázadig elbűvölték az olvasókat. Ma azonban — még így erősen átdolgozott, szándékosan átfésült, erőteljesen kurtított formában is — unalmasnak, émelyítőnek tűnnek. Ezért azonban bőségesen kárpótol bennünket a másik két szál; az uralkodó rétegek és az enciklopédisták arcképcsarnoka. Az író ráhangol Julie de Lespinasse adottságaira. Az általa bemutatott XV. Lajos, a szerelmi örömökön kívül mással csak mellékesen törődő férfi, hitelesen megfestett alak, akiről joggal jegyezte meg a csípős nyelvű, a szellemességben párját ritkító Marmontel, hogy „Uralkodónk, dicséretes módon, népének minden rétegét egyformán meg óhajtja ismerni”. Többek között a vészesen fiatal kislányokat is, akiket a kurtizánsorból felemelkedett du Barry grófnő szállít neki, aki az ágy örömeinél is jobban kedvelte a hatalom ízeit, s ezekért kész volt minden áldozatra. Mennyire kifejező, milyen nagyszerű az a jelenet is, amikor a már haldokló király előszobájában — vele egyáltalán nem törődtek — a kormányzás közelében állók viaskodnak. Ha jön a gyóntató, akkor a kegyencnőnek végleg távoznia kell. A jezsuitákat megvető Choiseu herceg, önmagát megtagadva mégis papokat kíván, mert ezzel kiüti a ringből Aiguillon herceget, aki klerikális nézetei ellenére is el szeretné távolítani a reverendásokat, mert megérkezésükkel a vele szövetséges grófnő, s az ő esélyei is nullára süly- lyednének. Egy példát említettünk, de regimentnyi hasonlót találhatunk a könyvben. Ilyen sokoldalúan megrajzoltan lépnek elénk a francia felvilágosodás vezéregyéniségei. Tanúi lehetünk nemcsak közös akcióiknak, hanem vélt, vagy valódi viaskodásaiknak. Megjelenik előttünk — többek között — az a Voltaire, akit egész Európa tisztelt bátorságáért, s aki mégis kénytelen a nagy lisszaboni földrengésről írt költeményének egyházellenes élét csorbítani. A kemény d’Alambertnek, aki anyagi gondokkal küzd, épp ezért olaszországi útjához II. Frigyes porosz királyhoz fordul támogatásért, így válaszol az uralkodó: „Nagy elégtétel nekem, hogy az annyit pocskondiázott királyok mégis segítségére lehetnek a filozófusoknak. Valamire ők is jók. Adieu, kedvesem.” Ügy hisszük, ennyi ízelítő is érzékelteti, hogy a Párizsi szalonokat megérte megírni, s méginkább érdemes olvasni... Pécsi István 62
