Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Cziráki Péter: Helyzetjelző lámpák nélkül a Karib-tengeren
pihenhettünk Isla Fuerte — az „Erős-sziget” — mellett. Még jó kilencórás hajóút választott el bennünket a kolumbiai partoktól. Ahogy beesteledett, másik két hajó horgonyzott le mellettünk. A miénknél jóval nagyobb testű bárkák voltak, alaposan megrakva. A többiek rögtön felismerték őket a félhomályban: amott akadtak rokonok, komák, jó barátok. De hiába haladt el mellettünk a ladikjuk, elmaradt a szokásos üdvözlés, hangos élcelődés. Ezekről a kísértet- hajókról jobb nem tudni, nem beszélni semmit. Isla Fuerte kulcsfontosságú sziget. Innen csorognak beljebb, a partvidék valamely rejtett kikötőjébe a Colónból érkezők, innen vesznek nagy lendületet a kávéval illegálisan Panamába tartók, indulnak Miamiba a marijuanával megrakottak. És persze ez a pihenőállomása az olyan kis halaknak is, mint mi. ... s a maffia Nyugodt tengeren haladtunk. Ráncai kisimultak, szeszélyes mérge alábbhagyott. Nene, a kétméteres néger óriás, az egyik közeli szigetre mutatott: — Látod amott azt a fehér épületet? Ott, a sziget oldalában. — Un padrino... Tudja ezt mindenki, a hatóságok is, de nyugodtan él. Megtalálod ott a létező, talán legkorszerűbb rádiósközpontot, mellyel a parti őrség, a légierő, a rendőrség és a tengerészet adásait lehallgatják, s aszerint irányítja a maffia saját hajóit. A sziget gyomrában, ott, a domb alatt, modern raktárak nyelik el a kívülről érkezett árut. Később innen osztják szét, apránként, feltűnés nélkül. Kolumbia a világ legnagyobb kávéexportőre, de igazi, nemzetközi jelentőségét már évek óta a kábítószer-, elsősorban a marijuanakereskedelem adja. A Guajira-fennsík indiánjai által termelt, majd az Egyesült Államokban több százszoros áron értékesített „fűvel” együtt nőttek fel a különböző maffiacsoportok. A keresztapákkal, családokkal együtt pedig a korrupció, a megvesztegetés. Nem elegendő a biztonság: megfizetik hát a csendőrt, a hivatalnokot, aki a kellő pillanatban lehunyja a szemét, s egy-egy alkalommal annyi pénz üti a markát, amennyit egyébként fél esztendő alatt sem keresne meg. Ha mégsem így történik, köny- nyen megtalálják a szerencsétlent, golyóval a fejében. A maffia nem fenyegetőzik... S ezt jól tudja mindenki. Mint ahogy azt is, hogy a keresztapák karja a legmagasabb állami hivatalokig elér. A csempészet ma már hasonlóan kiterjedt szervezetei is átveszik a marijuanaüzlet jól bevált módszereit. A kicsikkel, a magányos vállalkozókkal nem törődik senki. Az edényfélét, apróbb iparcikkeket csempészők valójában csak a törvénnyel állnak szemben, s nem a hatóságokkal. Néhanapján elkapnak közülük egyet-egyet, csak hogy javuljanak valamelyest az egyébként szégyenletes statisztikák. Még Panamában, a Nazareno kapitánya mesélte, hogy őt egyszer 35 ezer dolláros rakományával kapta el a parti őrség, öt évet ült érte. A saját szakállára dolgozott. Boca Chica Cartagenával szemben, tőle néhány mérföldnyi- re fekszik a kis sziget, Boca Chica. A Diós Da valamennyi legénye itt él. Ebben a nyolcezres községben minden férfi immár nemzedékek óta hivatásos csempész. Ki kicsiben, ki egészen nagyban dolgozik. Ahogy leállt a motor, a zegzugos part kis öblében, tucatnyi ladik indult meg felénk. Bennük 8—10 éves forma gyerekekkel. Soha nem látott kapkodás kezdődött. A hajó mélyéről kiemelték a kartondobozokat, majd engedték a csónakokba. Azok meg, amint megteltek, percek alatt eltűntek a part menti sűrűben. A gyerekek mesterien irányították agyonterhelt kis járművüket. Tanulniuk kell a szakmát; pár év múlva ők is a tengerre szállnak. Egy hajó érkezése mindenképpen nagy esemény a faluban. De még inkább az érkezőknek. Csaknem egy hónapon át bolyongtak a férfiak, távol a családtól, kinn a tengeren. Az ünnepi vacsora, a jó hideg Aquilar sör mellett, mindenkinek megoldódott a nyelve. Nem választott már el bennünket bőrszín, foglalkozás — barátok voltunk. Boca Chica szegény falu. Az alacsony, deszkákból összetákolt házak közt maszatos gyerekek játszottak a porban, vagy a koszos tengerparton. A sziget másik végén elegáns fürdőhely. Nekik ott nincs helyük! Az utcákon sovány disznók tén- feregnek. Itt egy-egy cseppnyi házban két-három, olykor több család is él. Vezetékes víz, villany nincs a faluban. Az ott lakók mégis azt mondják, nincs okuk panaszra. összekuporgatnak egy jelentéktelen tőkét, amivel azután a férfiak elindulnak a panamai partokra. Az egyhónapos út terem annyit, hogy már nem éhezik a család. Más megélhetés itt nemigen adódik. A kikötők mindenkor az ígéret földjét jelentették a vidéken élőknek. Az ország belső részeiből ide áramló olcsó munkaerő mindenünnen kiszorította a helybéliek többségét. A nyomasztó munkanélküliséget, ami megközelíti a 30—40 százalékot is, még csak súlyosbítja a visszaeső turizmus. Százak, ezrek kerültek ki az utcára. Mindenki abból él, amiből tud. Alkalmi munkából, lopásból, rablásból. Ettől aztán a közbiztonság még tovább romlik, még kevesebb a turista, újabb százak, ezrek maradnak munka nélkül... és a kerék forog tovább. A helybéliek azt mondják, nincs panaszra okuk. Csempésznek szinte mindent, ami a legkisebb hasznot is ígéri. Aki többet mer kockáztatni, az beáll a nagyok közé, s amikor leszáll a holdtalan este, a kísértethajók ismét kifutnak a nyílt tengerre. Csendbe burkolózva, világítás, helyzetjelző lámpák nélkül... Cziráki Péter 39
