Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 4. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Cziráki Péter: Helyzetjelző lámpák nélkül a Karib-tengeren

Déli pihenő a ponyva alatt

döccen a két-háromméteres hullámokon. Ezzel együtt kétvödörnyi tengervíz zúdul minden másodpercben a nyakunkba. (Az indiánok készséggel, s szokatlanul alacsony viteldíjjal vállalkoztak elfuvarozásunkra. A kenu orrába nehezék kellett ! S ha a kiegyenlítő súly még fizet is... ? !)

A sós zuhany meg nem állt egy percre sem, míg a kis, túlterhelt motoros haladt. Kereken 14 órás ördögi hullámlovaglás után bénultan, kavargó gyomorral, hólyagosra égett bőrrel léptünk végre szilárd talajra. (Hej, hol az erdő békéje, kényelme? S ott csak mederben látni vizet!)

A panamai határkikötőben, Puerto Obaldiában akartunk keríteni egy Kolumbiába, pontosabban Cartagenába induló bárkát. A kikötő parancsnoka, Miguel Gonzales, nem sok jóval biztatott:

— Öcsém, az elkövetkezendő napokban meglehetősen viharos lesz a tenger. Kevés hajó kockáztatja rakományát a koraliszigetek között. Várjatok egy-két hónapot, s akkor már nyugodtan elindulhattok. Még a Kolumbiába készülő, megrakott hajók is itt vesztegelnek legalább néhány hetet.

Nem is láttunk egyetlen árbocot sem, parthoz közel, s távol. Visszaforduljunk? Ezek után?! Inkább egy közeli indián szigeten, Ustupun próbáltunk szerencsét. Ott rakodnak a coquerók, a kókuszfelvásárló hajók, melyek rendre Cartagenába igyekeznek.

A bér itt — a lehetőség

De Ustupun két merészebb hajó aznap hajnalban szedte fel a horgonyt, így a móló üresen, a

déli napban bágyadtan várta a majdan hozzásimuló újabb hajótestet.

Késő délután azonban mégis befutott a Diós Da nevű coquero, mely kapitánya szerint egy-két napon belül hazafelé indul majd. A félig üres hajón azonban készülődésnek semmi jelét nem láttuk. Tettük hát mi is azt, amit a legénység: he- verésztünk, lődörögtünk az indiánkunyhók között.

Estefelé Jósé, a szakács, leemelte parányi tűzhelyéről a vacsorát. A kókuszos rizst, pirított halat tisztességgel kiosztotta, majd mindenki elvackoló- dott valahol, az alig tíz méter hosszú bárka fedélzetén. Valaki az árboc tövében ócska rádió állomáskeresőjét forgatta. Száraz hangú bemondó pergő szövege hangzott fel: Radio dos mil — Cartagena, s vég nélkül következtek az aznapi base- balleredmények, majd felcsendült a karibiak vidám zenéje, a salsa ...

A többiek halkan beszélgettek vagy valamit bütyköltek, csak hogy az időt elüssék.

Hajnalban élénk mozgolódásra, dübörgésre ébredtünk. Rajtunk kívül már mindenki talpon volt. A kemény padlótól merev nyakkal, zsibbadt tagokkal kászálódtunk ki a takaró alól. A hajó gyomrából hárman szórták ki a kókuszdiót. A parton akkorra már mind nagyobb hegyek emelkedtek kartondobozokból. Ugyan senki nem szólt, nekünk is illet beállnunk a sorba. S az illik itt több mint kötelezőt jelent! Főleg, hogy a fehér bőr, az újságíró szakma, az európai származás itt egyaránt baljós ajánlólevél.

37